Katarzis, avagy kit zavar a kánikula, ha eszik a hal?

Categoria: 

Ez nem az én napom! Tikkadtan kortyolom az ásványvizet az aluljáróban...  Délelőtt fél tíz van, de már szédelgek a melegtől...  Utálom az egész világot! Azt is, hogy a szemembe folyik az izzadság. Azt is, hogy hétvége van. Azt is, hogy a pályaudvar nyüzsgésétől tompán zúg a fejem. Utálok legyezni! Utálom, hogy hétvégi pecás lettem!

A nagy magyar valóságban élek: heti öt napot a "szent darabszám" oltárán vagyok kénytelen áldozni egy multinál, a megélhetésért... Csak az utolsó két nap lehet az enyém... és a halaké...
Ennek hozadéka egyrészről, hogy nem akkor jutok ki a vízpartra, mikor a körülmények is optimálisak lennének. Másrészről, a hétvégi zsúfoltságban kell(ene) megtalálnom a "lelki békémet".
Nem mindig sikerül...

Egy hétig izgatottan lestem a Hydroinfo táblázatát. A Sajó 18 cm-s felsőzsolcai mérceálláson stagnált. Tökéletes lett volna: a napok óta tartó kánikula miatt gázlós domizást terveztem az Ónod és Muhi közti szakaszra, a Hernád-torkolathoz... Szombaton reggel, meló után jött a fekete leves. Szó szerint! Az éjszaka folyamán 10 cm-t emelkedett a víz (bezzeg a tótoknál esett...), és az előrejelzés további áradást jósolt. Ennek lőttek! A zavaros víz megöli a legyes reményeket. Ekkor jött a "ragyogó" ötlet: föl kellene menni a felsőzsolcai kifolyóhoz, hátha a csőből érkező átlátszó - és a Sajó zavaros - vízének találkozása tart valami halat (tavaly jókat paducoztam ott - hétköznapokon...)!

Hajnalban az első vonattal úton voltam: a hídról a reggeli pára ellenére jól láttam, hogy még üres volt a placc. Az állomásról, ha nem is futva, de jól kilépve siettem a vízpartra. Sietni kell! Ha valaki beáll a csőhöz, akkor fújhatom! Kb. 5 perc! A vasúti töltésről lefordulva derékig másztam a harmatos fűbe, jól eláztatva magam. "De erre rövidebb! Majd megszárad..." Még néhány lépés a bokrok alatt, majd megpillantva  a partot:
- "Bandiii?!" (Ezt nem hiszem el!!!)
 A helyi erőt tavaly ismertem meg. 50-es, borostás fazon, a környéket horgássza. Van engedélye és az írott szabályokat zömében betartja... Ügyes pecás, főleg úsztat, rendszerint fog is - de a kifogott halat gyakran becseréli egy-két pofa sörre... És most éppen ott állt a legjobb helyen...
Üdvözöltem...
- "Rágnak?"
- "Áhhh! Hét közben még ment a hal, de tegnap leálltak!"
 Egy mélyről jövő sóhajjal lejjebb sétáltam egy beállót...
Lecuccoltam. Cigit kotorásztam elő. Szemem a vizet pásztázta. Az átlátszósága néhány centinyi, a sodorvonal - az "elvágó" - jó két méterrel beljebb fodrozódott az ideálisnál. Ráadásul a kifolyó tiszta vize itt már jócskán keveredett a sötétbarna Sajóéval... Fújhatom...
Időközben a nap előbújt keleten: hol itt, hol ott fröccsent egy-egy éhes balin rablása...

Összeraktam a háromrészes botot, befűztem a hozzá való #4-s osztályú, DT-s, úszót zsinórt. A balinok miatt egy 6 cm-s, kissé alásúlyozott, kékes-szürke angyalhaj sztrímert  kötöttem föl, 16-os tippetre. Fölléptem a parti rézsű tetejére, lefejtettem kb. 20 m zsinórt és vártam. A következő rablás után levegőbe emeltem a zsinórt a folyamatos lengetéssel, de csak akkor tettem a vízre a műhalat, mikor a snecik megint szétugrottak egy éhes ragadozó elől menekülve. Vizet érés után hagytam kissé süllyedni, majd rövideket húzva, gyors tempóban bevontatva, legyező alakban járattam azt, a rablások közelében. A sodorvonalnál kissé megtorpantottam, majd ismét meggyorsítottam a behúzás ütemét. Ha "olyanjuk" van, ezt a metódust általában "díjazni" szokták a fenekeszegek...

Most is: talán a harmadik próbálkozásnál a tompa stopot kisebb burvány, majd nagy rohanás kísérte. Sajnos az "ügyfél" nem a darabosabbak közül való volt, ezért fotózás nélkül csúsztattam vissza a vízbe a méret körüli balint - nem gyermekhalakkal pompáskodva akarok "népszerűsödni"... Rövidesen - két mellévágás után - újabb jelentkezőm akadt, az előzőnél valamivel kisebb... Mivel úgy tűnt, hogy a nagyobbak másfelé reggeliztek (no, meg az időközben érkező három ismeretlen spori is úgy ült le, hogy már nem volt hova hosszúakat dobnom...), inkább a békéshalakat vettem célba.

Azt mondják a hozzáértők, hogy a cseh-nimfázás nem egy bonyolult módszer, de nehéz jól csinálni. A legyes zsinórból arasznyi van a spiccen kívül, és a bothossznyi, több darabból összeállított előke dolgozik. Itt nincs a folyamatos lengetés: egy félköríves mozdulattal kell a nimfá(ka)t a vízbe juttatni, majd a zsinórral/bottal kell úgy terelgetni a féreg-utánzto(ka)t, hogy a botspicc alatt, a kívánt mélységbe süllyedve elhitesse a halakkal, hogy valódi kaja az, ami sodródik az áramlatokban (kicsit olyan, mintha spiccbottal úsztatna-görgetne az ember) .
Szóval a fönt leírt módon próbálkoztam, vagy három és fél órán keresztül - eredménytelenül... Hiába cserélgettem a legyeket, hiába variáltam a csalivezetés ütemét és mélységét, egyszerűen nem volt értékelhető kapásom. Hébe-hóba jelzett ugyan a zsinór,  aprókat rándulva, de ezt csak a süllyedő nimfát megráncigáló küszök okozták. Délelőtt 9 körül már kezdtem nagyon unni a dolgot: a szemből sütő nap egyre erősebben tűzött, a magammal hozott ivóvíz is fogytán volt... Egyre többször akadtam be a fenék alattomos akadóiba, a hal meg nem evett (a mellettem horgászók is egyre hangosabban elégedetlenkedtek)...
A sokadik beszakadás ( /bosszankodás) után ingerülten összerámoltam, majd fölmentem a vasútállomásra.  
Itt a forgalmista ("bákter") közölte, hogy két perce ment el a személyvonat.
- "Következő?"
- "Délben!
- "Hogy az a (...)"
Némi menetrend böngészés után kiderült, hogy Miskolcig viszont lesz egy gyorsvonat, pótjegy váltása mellet odáig eljuthatok, negyed óra múlva. Hurrá... Na mindegy, gyerünk!

Most itt vagyok a Tiszai pályaudvar aluljárójában és miközben lassan fogy a palackból a buborékmentes - no meg a sebtében lenyelt kávé is kezd fölrázni a bágyadt tikkadtságból - azon kezdek agyalni, hogy a vonat indulásáig mivel üssem el a maradék másfél órát?

"Egy se normális, aki horgászik!" - jelszóval elszántan megindulok a pályaudvar előtt csörgedező Szinva partjára.  Lepillantva a térdig érő kristálytiszta vízre, egyből feledem az eddigi keserveimet: a vízre hajló gaz takarásában több tucat, 15-30 cm-s domi szedeget a felszínről! Nekem sem kell több: az utca forgalmától nem zavartatva magam, hipp-hopp összerakom a motyót, és a parti susnyásban óvatosan cserkelve (az utcai járókelők néhol csodálkozó-, de inkább szánakozó pillantásaitól kisérve...), dobásnyira megközelítem a vizet. A csali 12-s horogra kötött, barna hátú-fekete hasú polibogár, amit a gaz fölött lengetve csattanósan teszek a felszínre. Hihetetlen tűzijáték kezdődik! Szinte minden dobásra van akció: négy-öt kisebb hal azonnal ráfordul a vízbe esőre, de az alámosott partoldalból előmerészkedő egy-egy nagyobb először szétkergeti az apróságokat, aztán a sodródó bogárhoz közel úszva, megfontoltan, de határozott szedéssel behörpöli azt...  

Roppant jól szórakozok, teljesen belefeledkezek a pecába (azért a szemem sarkából érzékelem, hogy a túloldali buszmegállóból egyre többen lesik érdeklődve a tevékenykedésemet...). A tizen-sokadik fogott - és visszaengedett hal után eszmélek: futva érkezek az induló vonathoz... Ez nagyon jól esett! Az elégedett vigyort a vonat zakatolása sem tudja lerázni az orcámról...

Nyékládházára érve, hirtelen fölindulásból leszállok a vonatról: vasárnap van! Ha most hazamegyek, egy hét, mire megint vízpartra keveredhetek!
" Csak pecálni kellene még!" 
Megtöltöm a kulacsomat az egyik-, még működő közcsapnál és közben elhatározom, hogy előbb megnézem a Hejőt domi-ügyileg, aztán - ha túl gazos lenne a pálya -, lesétálok a sóderbánya tavakhoz: az István-tavon elég szép sügerek szoktak tanyázni a stégek alatt...

A sejtésem beigazolódott, másfél km-t szerencsétlenkedve a mellig érő dzsindzsában, hamar otthagyom a horgászhatatlanná vált csatornát...

A tóhoz közeledve a szokásos kép fogad: szemetes vízparton strandoló tömeg lubickol, a stégek zöme is foglalt... Nem igazán szeretem a sódergödröket: meredek partoldalak, hirtelen nagy mélységek... és most még a hétvégi tömeg is... Nem éppen legyes idill! Mindegy, most ennyi jutott... Az Olaj-félsziget kissé elhagyatottabb, torzsás padkája felé veszem az irányt. Polár lencse mögül lesem a meredek átlátszóságot. A partszélben naphalak kergetőznek, kicsit bentebb egy nagy csapat apró törpeharcsa feketéllik...   

Ekkor kiszúrom: jó két kilós balin járőrözik a padka végénél! Dobótávon belül van! Izgatottan fölrakom a reggeli sztrímert és óvatosan csatába küldöm. A haltól 3-4 m-re ér vizet. Nem mozdítom - várok, hogy közelebb érjen. Egy méterre járhat a csalitól, erre  hisztisen belemozdítok két rövidet. A hal csíkot húzva begyorsul, azonban a műlégytől fél centire hirtelen irányt vált... A fenébe! Eltávolodik a nyílt víz felé. Csalódottan kezdem bevontatni a legyet, erre a balin megfordul, begyorsít, egy pillanat alatt mellé ér, majd oldalról fröccsenve ráveti magát!  Akasztásom kemény ellenállásba ütközik, felrobban a vízfelszín: szinte vízig hajlik az érzékeny legyes pálca... majd a következő pillanatban fölcsapódik és a fölöttem lévő fűz ágain landol a legyem!
- "NEEEM!"  
Elmondok egy ízes cifrát és lerogyok a földre... fényes nappal csillagokat látok a pipától... Kezdem bánni, hogy leszálltam a vonatról...
Egy kis dohányfüstös "relax" után, belátom: végül is, ez volt az első balinos akcióm ezen a tavon... Ez legalább megpróbálta...

Kicsit később 14-s tippet-re apró aranyfejes nimfát kötök föl, és a bepöccintem a féltenyérnyi naphalak elé. Az agresszív kishalak nekimennek, ráncigálják, kikövetik a csillogó semmiséget. Egy-egy bátrabb rajta is veszít. Szinesek, erősek, de nem igazán hoznak lázba. Főleg a méretükkel nem...

Közben a hömpölygő fekete-sereg közelebb szédeleg a parthoz, őket kezdem nézni. Rusnya egy jószág a törpeharcsa, viszont legyezve még nem fogtam... Közéjük dobom a nimfámat, de nem vált ki belőlük különösebb érdeklődést: riadtan szétnyílik a csapat a süllyedő légy elől kitérve, majd össze is zár, amint alájuk ér. Unottan nézem a nyüzsgésüket.
Aztán eszembe jut, hogy a neten többször láttam már, hogy pergető pecások kisebb gumikkal szoktak fogni a csúnyaságokból... Leveszem a nimfát, és egy 1 grammos jigfejre kötött, narancs színű, 4 cm-s nyúlszőr sztrímert teszek föl. Kicsit hosszabban lengetve mögéjük dobok, és hagyom, hogy egészen a fenékre süllyedjen. Mikor leér, aprókat mozdítva cincálom vissza, kb. 3 méter mélyen. Úgy a tízedik bevontatásnál egy tompa elakadást ideges rándulás követ. Beleemelek és már pörög is kifelé a jó másfél arasznyi szúrós állat. Szájszegletében ott az összegyűrt kishal-utánzat! Nofene! Nem nagy dicsőség, de újabb fajta a legyes-repertoáromban...
Még kétszer megismétlem a "bravúrt", de aztán nincs több érdeklődő.

Délután öt óra körül jár az idő, még mindig tikkasztó a hőség. Viszont feltűnik, hogy szemben a stégek kezdenek kiürülni... Hiába, holnap meló van másoknak is. Aki messzebbről jött, hamarabb megy...
Elindulok a vélt sügértanyák felé.  A 14-s előke marad, a jiget viszont egy fehér színűre cserélem.
Ha esznek a nagyobbak, jó buli a sügerezés! Bent hesszelnek az árnyékban, többedmagukkal. A stéghez minél közelebb kell ejteni a legyet, és némi süllyedés után úgy kell ügyeskedni, hogy a lehető legtöbb időt töltsön a stég közelében. A vékony előkén izgalmas tud lenni egy-egy darabosabb csíkoshátú fárasztása.
Az első három stég nem adja: nem tudom úgy bejátszani a vízbe a műhalat, hogy a rámozduló bandárok engem ne vegyenek észre. Kiszaladnak, megtépkedik, de azonnal visszafordulnak, amint megpillantanak. Tovább megyek.

A következő beállóban egy vitorlás van kikötve. Óvatosan átnyúlok a karcsú hajótesten, és bothegyről lógatom be a sztrímeremet, a túloldalon. Szinte azonnal ráver a kis harcos, betekeri a spiccet a hajó alá. Rövid huzavona után eltérítem a horgonykötéltől, majd némi pocsolást követően a vizes tenyerembe veszem. Megmosolygom durcás ábrázatát, arcon fotózom, majd megszabadítom a szakáll nélkülire nyomorgatott horogtól és útjára bocsájtom. Sértődötten iramodik vissza a hajó alá. Bocsi kishaver...

A következő három stég: két kisebb hal van kézben.
A második stégnél jól szituált, őszülő, vékony, és annál pökhendibb nyaralótulajdonos öregúr pattog, hogy az az ő stége, és hogy nyomatékot adjon az igazának döngő léptekkel leszalad, és fölugrik rá - elzavarva a sügereket... (aztán meg majd csodálkozik a tahója, ha a helyi erők pallódeszka tüzén sütnek szalonnát...)
Újabb stég. Előtte kikötött "bájlíner" motorcsónak. Rajta izomnyakú, napszemcsis, aranyfuxos csóka (meg a monokinis, milfesedő, platinaszőke oldalborda). Nagy ívben kikerülöm őket.

A következő beállóban lévő megroggyant stéget-, és a mellé kötött romos ladik alatti vizet kezdem faggatni. A kettő közé engedem a jiget, és megtáncoltatom, fel-le. Négy sügér szalad ki, egy a stég alól, három a csónak takarásából. Ez utóbbiak egyike igen jó darab (értsd: kb. 28-30 cm...)...  Azonban hiába minden igyekezetem, nem ütik le a legyemet: látnak engem. Most óvatosan átnyúlok a ladikon, és - mint a vitorlás mellet - innen próbálok trükközni. Nem látom a legyet a csónak oldalától, de érzem, hogy meg-meg cibálják azt. Nem fogják meg rendesen, de határozottan érdekli őket.

Elmélyülten igyekszem a lehető legcsábítóbban mozgatni a sztrímert, ezért kissé késve veszem észre, hogy egy csapat riadt sneci váltott ki a csónak túloldalán, egész közel a partszélhez. "Ezeket meg mi lelte?"  Fölpillantva meglátom a riadalom okát: hatalmas sötét árnyék -, egy jókora balin cirkált a nyomukban. A korábbi kalandon okulva ("Esznek ezek műlegyet!"), egy életem-egy halálom, csuklóból átfordítom a parányinak tűnő jiget (a 14-s előkén...), és leteszem a ragadozó elé. Az odafordul a vízbe esőre, de egyből irányt is vált. Én, az esélytelenek nyugalmával kissé megmozgatom a nyúlszőrt, erre a balin ráfordul, egy villanás, és eltűnik a műlégy. Megemelem a botot, és a következő pillanatban jó húsz métert szalad a hal, mire fölfogom, hogy megakasztottam! Eddig sem fáztam, de most lever a víz... 14-s előke... Óvatosan araszolok a stég melletti nyíltabb terület felé, miközben a zsinórt átemelem a rozoga építményen. Halam közben meglassul, egy helyben tartja magát. Nem igazán merem terhelni, ezért megfeszítve-elernyesztve a húzásomat, próbálom zavarba hozni... Beválik a számítás, felém kezd rohanni: alig bírom beszedni a zsinórt, olyan gyorsan közeledik. A parttól néhány méterre hirtelen irányt vált balra, a csónak felé törne ki. Szerencsére nem gubancolódott össze a sebtében a földre befejtett legyes zsinór: azonnal ki tudom szolgálni a húzását.  Már majdnem a fuxos csávó motorcsónakjánál jár, mikor emelkedni kezd a zsinór... Ugrani fog? Nem! Csak szétzurbolva vizet, megint irányt vált, ezúttal újra felém- és befelé dönget. Még kétszer bejárja ezt a háromszöget, mire a parttól vagy tíz méterre új taktikába kezd: egyenesen lefelé, a mélybe tör, aztán hirtelen kifordul hol jobbra, hol balra. Érzem, hogy a zsinórom meg-megpattan a fenékről jócskán fölnőtt hínárszálakon, rám hozva a frászt... Lábujjhegyen pipiskedve, magasra emelt bottal próbálom kivédeni a trükköt, sikerrel. Hirtelen újra emelkedik a zsinór, és most ki is dobja magát a vízből a balin. Agyamba ég a pillanat: a kint lévő zsinórt a víz fölé rántva, aranyló vízpermetben, méter magasan rázza magát a halam: "Ji-hááá!" Ezzel viszont nagyjából el is lőtte a petárdáit: továbbra is óvatosan terhelve a cuccot, de határozottan magam felé kezdem terelgetni. Rövidesen fölfekszik előttem. Érintésemre még egyszer megcsóválja magát, de másodikra már tűri, hogy kézbe vegyem.

- "Azta! Gratulálok! Műlégyre?" - A fuxos arc hangjára összerezzenek, a két stég között félúton úszkál, onnan érdeklődik.
Zavartan válaszolok:
 - "Igen, műlégyre."
- "Gyönyörű balin!"
Fölbátorodok az értő szavakon, megkérem lőjön már néhány fotót kettőnkről, és a visszaengedésről.
Meg sem lepődik:
- "Nagyon szívesen!"

Halam némi "lélegeztetés" után elúszik, én meg hálásan fogok kezet újdonsült ismerősömmel.  A vizes/halnyálkás kezem miatti zavaromon derülve rám vigyorog, és  belecsap a tenyerembe:
- "Még egyszer gratulálok!"
  Megköszönöm a segítségét, elköszönünk egymástól. Ő megy a dolgára, én tűnődve utána nézek és közben elgondolkodok a látszatról és az előítéletekről...

    Ezzel elég is volt mára! Elpakolom a motyót, de ücsörgök még kicsit az omladozó stég szélén. Füstöt eregetve, elégedetten bámulom az Olaj-félsziget fái mögött lebukó napot és az előbbi csata helyszínén elcsituló habokat. Már a hőség is elviselhetővé szelídült.  Elönt a meglelt "lelki béke":
Lám, mégiscsak enyém lett a mai  nap!  Az enyém... és a halaké...

A címlapkép Martiros Saryan örmény festőművész alkotása, címe "Egy forró nap - a kútnál"
Bővebben a festőművészről: https://en.wikipedia.org/wiki/Martiros_Saryan?uselang=hu
(szerkesztő)

Hozzászólások

icsa képe

"One fine day" -tetszett

 üdv.csabi

Pitti képe

smiley

"Jé, ez berreg is?!"

kapor képe

igen jó volt. yes
főleg egy fárasztó hétköznap után olvasni...köszi.

--------------------------------
mi például annyira szeretjük a pálinkát, hogy idén a szilvafát diszítjük fel Karácsonyra

Pitti képe

Őrülök, ha tetszett.

"Jé, ez berreg is?!"

benyus képe

Ez jó volt, Pitti! yes

-------------------------------------------------------------------------------------------------------
"A fantáziát kárpótlásul kaptuk mindazért, amik nem vagyunk, a humorérzéket pedig vigaszképpen azért, amik vagyunk."&

Némó képe

Gratulálok nagyon jó az írás is és a képek is.