Svédasztal, svédacél, svédcsavar…

Categoria: 

Mikor a ’90-es évek közepére már viszonylag normális áron meg lehetett vásárolni egy spanyol, görög, vagy éppen valamilyen más egyhetes turnusos mediterrán nyaralást, ezt családjuknak szégyenszemre elsőként életük derekán megengedhető szüleim egyik novemberi estén egy utazási iroda katalógusával, és mellé ezzel a kérdéssel álltak elénk tesómmal:
- Na hova menjünk nyaralni jövőre?

Én a szokatlan szitu ellenére nem sokat teketóriáztam, rögvest felcsaptam a füzetet, kikerestem Skandináviát, majd hidegvérrel tálaltam az egyetlen szóba jöhető úticélt: - Hát Svédországba!
- De hát ott hideg van fiam, mi most „nyaralni” mennénk. Valami tengerpartra gondolj inkább.
- Tenger ott is van – kötöttem az ebet a karóhoz.
- Tudod, mit? Majd ha te fizeted, oda mész, ahova akarsz… addig is legyen inkább a Costa Brava.

18 év telt el azóta, és valahogy sosem nyílt alkalmam álomra váltani az „aprópénzemet”, míg nem Bánáti mester egyik átlagos munkanapomon felhívott, és valami hatfős svéd túráról kezdett beszélni. Valójában üresedés volt a brigádban, és – azóta sincs meg, hogy milyen csoda folytán – engem tárcsázott a cserepadról. Nem volt értelme visszakozni, el kellett vállalnom a felkérést. A készületek csendben folytak, néha ment egy körtelefon, repjegyfoglalás, autókölcsönzés, de olyan távolinak tűnt az egész. Aztán egyszer csak ott volt a nyár, kezdődtek a fesztiválok, a jó idő, és rá kellett ébrednem, hogy még a Sanon saját magamnak tett ígéretem ellenére egy fia legyet nem kötöttem a télen. Az utat megelőző egyik vasárnap még Lehonál is összejöttünk egy kis spenótos pizzára, meg átrágni a részleteket. Nagy finis lett a vége, de aztán minden meglett, és nem utolsó sorban aznap a gépet is elértük (éppen).

Balról: Józsi, Gabi, Dry, Peti, Leho

Az oda út július 15-én korai indulással kezdődött, a nagyobb botokat, amik nem fértek be a csomagba, egy klasszikus narancsszínű szennyvízcsőből kialakított tokba tettük, és az ismeretséget kihasználva a fedélzeten utaztattuk: legalább botunk legyen, ha már az alsógatyánk valahol máshol landol. A Malév 23 kg-ot enged a poggyászként feladni, és további 10 kg vihető fel az utastérbe kézi csomagként. Nagyon meg kell gondolni, hogy mi kerül a kézipoggyászba, mert az itt-ott szinte túlságosan is óvatos biztonsági személyzet előszeretettel szabadít meg minket orsónktól, legyeinktől. Bocsánat, de nem bírok szabadulni attól a képtől, ahogy a Bánáti vérben forgó szemekkel közli a hamarosan pánikhangulatban vezeklő utasokkal, hogy elfoglaltuk a gépet, majd hogy nyomatékot adjon a szavának, elrettentésképp előrángatja a pilótát, akinek vagy 200 darab 12-es Coachmannal van telepiercingelve a teste, és van pár 14-es is közte…

Nagy vonalakban ezeket a dolgokat ne hagyjuk otthon:
- táborozás: sátor, derékalj, hálózsák, tisztálkodás (környzetbarát), főzőedény, bögre, edényfogó, evőeszköz, kés, tűzgyújtó, főzőfej, balta, kötél, fejlámpa, grillrács (Vígh Peti kiváló zsanéros rácsot bír hegeszteni), alufólia, szélfogó, eü-csomag, mosogató, szivacs, tábori zuhany ;)
- ruházat: gázlócucc (nadrág, bakancs, cicanaci, vastag zokni), aláöltözet, póló, meleg felső, esőkabát, sapi, utazáshoz egy szett normális ruha
- peca: legyek, botok, orsók, mini légykötő szett, szemüveg vízálló tasak stb., a szokásos
- utazás: GPS, térképek, CB rádió (ha több kocsi van), telefon, autós töltők, fényképező
- kaja: otthonról könnyű száraz holmik (tartalmas levespor, tészta-egytálétel, tea, kávé, fűszerek halhoz, szárazkolbász), müzli szelet, magok (mogyoró, dió), aszalt gyümölcsök, esetleg vagdalt konzerv, májas

Persze kint is kell vásárolni – gázpalackot pl. csak ott lehet venni, mivel azt nem engedik a repülőre – de a kinti árakat, és az eldugott szatócsboltok áruválasztékát tekintve nagyon el lehet úszni anyagilag. Jól lehet gazdálkodni a kint vásárolt babkonzervvel, rizzsel, mogyoróvajjal (nem Nutella, sós), lekvárral, banánnal, almával, olcsóbb kenyérrel (nehéz jót találni, vagy édes, vagy valami közel-keleti lepényre emlékeztet), vajjal, zöldségekkel (krumpli, hagyma, kígyóuborka). Csak úgy hozzávetőlegesen, az árak az itteniek minimum kétszeresei, a kenyérből egy 75 dekás szeletelt barna 25-30 Kr, amit pont 30-cal lehet szorozni.

A Hårkan nagy kövei

Az út nem volt zökkenőmentes. Szó szerint zökkentünk, nem is kicsiket. Nem sokkal a felszállás után jött egy-két kisebb hoppá, majd pár nagyobb is. Még a lottó ötös sem volt meg, nehogy má’ itt dobjuk be a törcsit! Nem hiába verték a fejembe a valszámot, meg a statisztikát az egyetemen, csendben ültem és röhögtem. Volt min, mert a damaszkuszi járatról hozzánk csatlakozott szír utasok, na meg a gyerekek olyan visítozásba kezdtek, hogy egy élelmesebb rendező csőstől vitte volna őket Hollywoodba statisztának. Ha nem vagyunk becsatolva, biztos, hogy kiesünk az ülésből. Abban tökéletesen egyetértettünk, hogy ilyet még egyikőnk sem élt át, pedig többünknek már jópár repülés állt a háta mögött, és ezt az is igazolta, hogy az ismerős légiutaskisérő olyan pókerarccal jött elő a halálhörgők megnyugtatására, mintha elhagytuk volna a gép felét. – Jég, hát ez most mák volt, nem tett volna jót a gépnek, ha kicsivel tovább tart! – ezek voltak szavai.

Az Arlandára érkeztünk meg, ez Stockholmtól északra található, így kapásból irányban van; nem kellett vacakolni a közlekedéssel a nagyvároson át. A csomagok kisebb járkálás után csak meglettek, ideje volt hát átvenni a kocsikat is. Az autókölcsönzőkhöz a 17-es busz visz, az ára benne van az illetékben. Az iratok egyeztetése, és a kaució levonása után egy majdnem új C3-as és egy Avensis kombi ideiglenes gazdái lettünk. A csomagok pont koppra befértek, irányba tettük magunkat, és gázt adtunk. A cél az Ammerån folyó volt, azt terveztük, hogy ott kezdünk Överammer és Färsän magasságában, majd pár nap után átlátogatunk az észak-nyugatabbra levő Hårkan és Långan folyókra, meg még ami megtetszik a körzetben. Az út északra egészen Sundsvall városáig nagyjából a Botteni-öböl partjával párhuzamosan halad, persze a víz nem látható. Csak Sundsvallnál tűnt elő, ami annyira nem volt szívderítő látvány, mert az a város egy nagy papírgyárral és kikötővel rendelkező ipari forgatag. Odafelé még egy kisebb városkában megálltunk kaját és palackot venni, aztán már tényleg minden megvolt egy jó kis pecamókához a vadonban.

Jellemző táj

A táj egyébként gyönyörű. Nyírfák és fenyők alkotják az erdőket, ami már Stockholmtól kezdve végig jelen van az út mentén. Valójában az út megy egy kétezer kilométer hosszú erdőben. A terep köves, vannak részek, ahol kihívás egy sátornyi egyenes talajt találni. Alapvetően vulkáni eredetű, gömbölyded, kocsikerék méretű sziklák fekszenek mindenütt. Az élővilág pezseg, madarak, rovarok tesznek-vesznek (de olyan fura fajták), apró pockok szaladgálnak a sátrak körül, és néha kíváncsian megállnak, és farkasszemet néznek velünk, majd folytatják mániákus rohangálásukat, nincs egy perc megállás sem. Egyik nap még egy rénszarvast is láttunk az út mellett, ami épp a sűrű erdőből lépett elő, és fittyet sem hányva a főútra, meg a kocsikra nagy fejrángatások közepette harapdált valami hajtást, vagy zuzmót az egyik fáról. Terveztük, hogy jávorszarvast is jó lenne látni, de a rémmesék szerint a tíz mázsát is elérheti, és vadul nekiszalad a kocsinak is, ha épp nem vette be reggel a gyógyszerét. Végül is volt biztosításunk, de a jávor csak nem jött…

Hammarstrand felett az Ammerån Indalsälvenbe való beletorkolása előtt a 87-es útról indul egy földút az Ammerån bal partján, ez visz közvetlen a víz mellett. A földutak itt kicsit másabb képet mutatnak: zúzott kövekkel szórt, döngölt, egy-két itthoni főutat megszégyenítő minőségű kellően széles utak ezek, amin kényelmetlenség nélkül lehet akár 70-80 km/h-val közlekedni. Jó 17 km autókázás után érkeztünk meg Överammerbe, ahol még épp elcsíptük a helyi szatócsboltban az idős nénit, aki 3 napos jegyeket értékesített részünkre. Az öröm hatalmas volt, kivéve, hogy épp esni kezdet az eső. Elindultunk hát tábort keresni.

Nyírfák, kövek, friss levegő

Az Ammerånnak van itt egy kiemelt szakasza, ahonnan csak egy hal engedélyezett, és a jegy is a sokszorosa; az öregasszony esküdözött, hogy pont e revír alá lenne érdemes beállni, mert az aztán maga a Kánaán. A régióban a méret általánosan 35 cm farokkal, és általában 5 hal vihető el, de van, ahol 10-et is odébb lehet talicskázni. Szerintem ez már feleslegesen sok. Mivel a kis C3-as elég alacsony építésű volt, nagyjából az határozta meg a táborhely kiválasztását, hogy hova tudunk lehajtani vele. Az itteni folyók egyébként szélesen elterülő tavakra és úgynevezett forsenekre tagolódnak. A forsen nem más, mint két, eltérő szinten természetesen felduzzadt tó közötti zubogós, váltózó hosszúságú, 2-10 km-es szakasz, ahol folyó rendes hegyi víz hatását kelti. Ezek a forsenek mind külön névvel rendelkeznek, és az út mellett táblák jelzik a lejárókat. Ha valamelyik neccesebb, technikásabb, akkor ki van téve a lakókocsival lehajtani tilos tábla.

Az Ammerån az első blikkre

Leszenvedtük magunkat a Högremforsent jelző táblánál, és tábort vertünk. Volt ott 3 nyaraló is, de ezek inkább menedékházra emlékeztető, kulturált egyterű házikók, amik azért nagyon remekül teszik a dolgukat, ha az ember nem a „legmelegebb” nyárban adja a fejét egy kis kirándulásra. Itt támadt egy kis vita, hogy most a kiemelt szakasz kellős közepén vagyunk-e, de végül közösen megállapodtunk abban, hogy jól van az ott, nincs para. (Itt jegyezném meg, hogy ha az ember nem rutinos a svéd nyelvben, és 2 km-t sétál, hogy megnézze, hogy akkor most melyik táblánál is jöttünk le, akkor hiábavaló a séta, mert mire visszaér, el fogja felejteni a magán- és mássalhangzók fura kombinációjából előállított tulajdonneveket – ez igaz, a saját szememmel láttam ;)). Azonnali sátorverésbe kezdtünk, majd előkerült a gyújtós, a fa, a pálinka, meg a repülőről mentett bor, és már ropogott is a tűz. Mindenki beletette a főznivalóját, én egy konzervbabbal és kolbásszal dúsított zacskós Jókai bablevest kotyvasztottam, majd miután az összes pia elfogyott, és mindenki kellően elfáradt, hamar alvás lett a vége. A reggel gyorsan eljött, és mivel pár nappal azelőtt a céges klímától kapott enyhe arcüreggyulladásomat egy jó kis teával kívántam elhessenteni, kimásztam a sátorból. Peti már fent volt, és közösen konstatáltuk, hogy valaki az este egy félerdőnyi száraz fát húzott össze a sátrak mellé. Peti azt is elmesélte, hogy épp most látott 100 m-rel odébb egy teljesen kiépített táborhelyet, egy buszmegálló szerű épülettel, tűzrakóhellyel, asztallal, padokkal, száraz fával, és budival, amiben van papír. Ebből költözés lesz, gondoltuk, de azért még megvártuk, hogy mindenki feléledjen.

Kiépített táborhely

Megszavaztuk a költözést, és 11-re már ott álltak a sátrak, befoglaltuk az egész ojjektumot. Ropogott a tűz, megint mindenki enni kezdett, és akármivel is próbáltuk elbliccelni az időt, tudtuk, hogy aznap már horgászni kell, mese nincs. Előkerültek a felszerelések, a mellények, gázlók, és szépen lassan végül mindenki beleállt a vízbe, ki közvetlen a tábor mellett, ki lejjebb. Az idő napos volt, és mivel a svéd vizek tiszták, a halak nem nagyon mutatták magukat. Szedések elvétve voltak, és azok is inkább csak pajkos csobogásnak tűntek. Személy szerint nem éreztem a halat.

Peti és a pérek

Annyira furcsa volt az egész, aztán úrrá lett rajtam a rutin, előbányásztam még a lengyeleknél a Białkán felszedett tapasztalatokat (igen, ott úsztam azon videón, köszönöm az észrevételt!), léggyel előre prezentáltam, a lehető legtöbb időn át tartottam a legyet szabadon sodortatva, és szépen végigdobáltam az összes gyanús helyet a rohanós és álló vizek határán. Legyet nem érdemes vaktában cserélgetni, ezek a halak nem annyira finnyásak. Ha kíváncsi, úgyis feljön, és lehet, hogy nem lesz meg, de legalább megmutatják magukat. Utána ráérünk találgatni, hogy mit akarnak ebédre. Alapvetően nagy legyekkel próbálkoztunk, 14-es alá nem nagyon ment senki. Az én kedvenc kereső legyem egy kávébarna 12-es módosított Klinkhammer volt sima, vékonyított rákhorogra kötve, kissé csillámosra kevert nyúlszőr testtel és kakasgallér helyett sok természetes sötétszürke CDC-vel megtekerve. Mindig volt rá jelentkező.

Az Ammerånban állva

Az Ammerånról – legalább is e szakaszártól – meg végül kiderült, hogy nem annyira pisztrángos, mint inkább péres víz. Itt jegyezném meg halkan, hogy az első nagyobb példányok a roston lelték a vesztüket. Finom a pér, de nekünk Petivel kicsit száraz a húsa >-). Vasárnap délután még autóval lejjebb mentünk 4-5 km-t, és egy nyitottabb, ígéretes részen próbáltuk meg, hátha vannak nagyobbak is, de klasszikus 35-38 cm-es halaknál nemigen sikerült nagyobbat fogni. Egy svéd pecás Gabinak adott tanácsai alapján próbáltunk természetesen streamert is dobni, meg nedvesezni, de valahogy nem volt az igazi. Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy Peti fogott egy szebb pért egy emlékezeteim szerint úgy 4-es, 6-os horogra kötött coneheades, barna zseniliatestű disznó nagy Woollyval, de úgy, hogy ki se látszott a hal száján, továbbá egy pumpálva leengedett 12-es, aranyfácán farkú Gold&black nedves nekem is hozott egy jobbacskát. Hihetetlen, hogy a Sanon porszemnyi pamacsokat szedegető pérek itt brutális csúcsragadozó formájukat hozzák, és simán odavernek a meghúzott EHC-nek, csak úgy, mint a fent említett giga streamereknek. A helyiek 2-es Meppsekkel fogják őket.

Nem mindig barátságos az idő

Vasárnap este elhatároztuk, hogy másnap tábort bontunk, és feljebb megyünk a Hårkanra. A Hétfő igencsak kedvezett ennek, mivel egész napos esőt kaptunk. Délelőtt még próbáltunk süllyedő zsinórral streamerezni, de a halak elég passzívnak tűntek. Aztán délben úgy vizesen, ahogy volt minden elcsomagoltunk, és útrakeltünk másik tábort keresni. Egy tavalyi expedíció sikerein felbuzdulva a Laxviken alatti forsent céloztuk meg. Alapvetően a jobb parton szerettünk volna vadon táborozni, de az ide-oda autózás fáradtsága és a nap végének közeledte miatt mégis csak a gáttól balra lévő kis nyaralótelep szintén kiépített táborhelyén rendezkedtünk be. Ez lett aztán a végső otthonunk, innen autóztunk a többi vízhez, és nem utolsó sorban maga a szakasz is számos jó részt mutatott, nem beszélve a helyi erőkről, akik csőstől jártak ide dobni. Itt is tele volt minden ezekkel az apró rohanós és kíváncsi pockokkal, komoly sztrádákon közlekedtek az erdőben, szemeztek a budin ülő emberrel, eszelősen zörömpöltek, körberohangálták a sátrakat lefekvés után, sőt egy ilyen koma egyik reggelre átszabta magát a sátor előterében hagyott ikeás szatyromon, kirágta a kenyeres zacskót is, és az egyik középső szeletnek mókás lyukat harapott a közepébe. Váljék egészségére!

A Hårkan gátja alatt

A kedd kényelmesen indult, korán feltápászkodtam, a nap ránkmosolygott, ezért óvatosan meg is fürödtem. A Hårkan érezhetően hidegebb volt, mint az Ammerån, így gyorsan tüzet raktam, főztem egy teát, és titkon meg is reggeliztem. Mire kész lettem, és már a legyeket kötöttem, a többiek is előbújtak a sátrakból. A jegyárus kávézó 10-kor nyitott, addig volt időnk semmittenni, és megszárítani az előző napon kellően átnedvesedett felszerelést. Józsiék szaladtak el jegyért (60 Kr, és 24-órás, ami annyit tesz, hogy másnap 11-ig volt lehetőségünk pecázni). Gabi közvetlenül a tábor mellett az első pár dobásra szép pisztrángot fogott az áteresztőtől jövő mélyre ásott ágban, így bizakodva indultunk el az aznapi kalandunkra. Mint később kiderült, hamariak voltunk, mint a törpök, akik túl mohón, és túl mélyre ástak. A várt halak elmaradtak. Hiába prezentáltuk tankönyvbe illően legyeinket mesés, nagyköves részeken, nagy meglepetésre az égvilágon senkinek sem kellett. Dobáltunk a zúgókban nedveset, streamert, szárazt, de semmi. Még át is keltem a nagy víz túloldalára, hogy kikérdezzem a többieket a termésről, de ők is csak minimális zsákmányról tudtak mesélni. Pedig a svédek jelen voltak, és veszettül legyeztek. El kell ismerni, hogy nagyon szépen dobtak, és látszott rajtuk, hogy eléggé tudják, mit csinálnak. Bánatomban és éhességemben visszaindultam a tábor felé, ahol a mély vizet kocapergetők „vallatták” potom 40 g-os kanalakkal, pilkerekkel. 25 cm-es sebeseket csíptek, amiket gondolkodás nélkül vágtak tarkón. Bár az Ammerånon is azt mondta a Fiskecampos guide, hogy ha enni akarunk egy halat, akkor nem olyan kőbevésett az a 35 centi, de azért a 25 csak övön aluli kicsit, nem? A félresikerült napot egyből a húshorgászok számlájára írtuk, de persze senkit nem hagyott nyugodni ez a szitu. Szemérmetlenül beálltam az egyik pergető alá harminc méterre, és streamerezni kezdtem. A huszadik dobásra végül nekem is meglett a harmincas forma sebes kölyöksebes mintázatú cukorlégyre, így megnyugodtam, és most már tényleg visszamásztam a tűzhöz, meg a zacskóslevesemhez.

Nyugtató alvás előtt

Este 9 felé járhatott az idő, mikor észrevehetően megnőtt a táborunk forgalma (az út a sátrak között vitt le a vízhez). Kétkezes botosok, fiatal srácok, pergetők mászkáltak át rajtunk mosolygós biccentések és „Hey!” köszönések közepette. Az egyik pont úgy festett, mint az a pláza-ninja csokker a Discoveryn ordenáré nagy bajuszban, meg svejci-sapiban, aki a másik jómadárral áltudományosságból mindent felrobbant, majd megmondják a nyilvánvalót, hogy ez tök kamu! Természetesen tudtuk, hogy itt a 63. szélességi fok felett nyáron már nincs teljes sötétség éjszaka, de mivel naponta így is vagy 12-13 órát pecáztunk, meg sem fordult a fejünkben, hogy sötétszürkületben még rég nem kellene hazamenni.

Nem sokkal éjfél előtti kép

A vérszemet végül egy nagyon kedves és segítőkész finn horgász- és vadászvezetőtől kaptuk másnap (kedden) Landön városkában a jegyvásárló automatánál, ahol a Långanra akartunk „fiskekortot” szerválni. (Az előző napi nyomorúságot nem volt kedvünk megismételni, inkább új kalandok felé néztünk.) Az arc két dolgot árult el: az Edsforsen a Hårkanon eszement jó (1), és hogy az esti peca nyáron 11-től 2-ig feledhetetlen élmény (2). Több se kellett, megegyeztünk, hogy aznap addig nyomjuk, míg hajnali egy nem lesz. Valami sorompóról is mesélt a giude aki fura gumiklumpát viselt, de azt annyira nem volt kedvünk komolyan venni, csak akkor lett problémás a szitu, míg tényleg a landöni gátnál a folyó jobb partján vezető utat elzáró barikádnál nem találtuk magunkat. A sorompón két telefonszám, nekem meg déjá vum volt. Az elsőt egy fiatal csaj vette fel gyereksírással a háttérben, de ő csak a gátőr lánya volt. Udvariasan elbeszélgettünk, hogy milyen messziről jöttünk, és hogy mennyire jó lenne pecázni, ő pedig elárulta, hogy valójában a másik szám lesz jó, én meg nyomban tárcsáztam is. A fickó bejelentkezett, és a lelkemre kötötte, hogy menjünk el az onnan 5 km-re levő K-betűs tanyára (Kämer??), mert ott megmutatja a kerülőutat. Megbeszéltük, hogy hívom, ha ott vagyunk, és így is lett. Egy messziről is jól kivehető narancsszínű munkáskabátban várt az út szélén. A terve az volt, hogy bepattan mellénk, és megmutatja az utat, én meg visszahozom. Ezzel amúgy nem lett volna probléma, hacsak nem az, hogy nem fért be egyik kocsiba sem. Nem esett pánikba, azt mondta, hogy szerez egy kocsit! Mivel a haverja épp arra jött, simán leintette, bevágódott mellé a telekjáróba, lederiválta neki a helyzetet, intett, hogy kövessük, majd vad country-crossba kezdtünk. Végül is nem volt olyan nehéz az az út, csak hát ugye a svéd vendégszeretet, meg a prekoncepció, hogy hat (nyilván béna és fogalom nélküli) magyar simán elvét egy balos, meg egy jobbos fordulót itt, troll-földön, ahol 100 km-es körzetben nincs is másik kereszteződés azon a kettőn kívül… Na mindegy, rendes volt! Kikeveredtünk valahol középtájékon arra az útra, ami fent le volt lakatolva, és megindultunk felfelé pecahelyet keresni.

Kis tanácskozás a Långanon

Több-kevesebb autókázás után végül a gát alatt jó 1000 méterre található nagyobb S-kanyar melletti tisztáson kötöttünk ki, ahol a szép rendezett nyaralók és a kaszált rét kulturált megközelítést sejtettek. Még valami 28-as bringával vaduló nyugdíjas horgász is megjelent a semmiből, szóval minden egybevágott a „jó” helyet illetően. A víz gyönyörű volt, a nap sütött, és szedések is végre már nem csak elvétve voltak. Lehoval az S felső részére álltunk be egy sekélyebb zúgósba, onnan dobtuk a túlpartot, ahol a halak nyughatatlanul imitálták a macska-egér harcot a felszínen érkező kérészekkel és a kikelő bábokkal. Egymás után fogtam a közepesebb pisztrángokat, péreket – magam is meglepődtem. Még nedvessel is simán megakasztottam őket. Mikor a nap felhő mögé bújt, a szedések abbamaradtak, mikor előjött, a halak megindultak ismét. Csak egy helyen mutatta magát srégen alattam egy hal folyamatosan, és láthatóan másként, mint a kisebb példányok. Megfontoltan, két-három percenként csinált egy kis fordulást egy rohanósabb áramlat lecsengő vize mellett. Ahol álltam, egyre mélyült a víz lefelé, így nem nagyon tudtam tovább menni. Az átkozott szél pont úgy fújt, hogy víznek fel, így elég nehéz volt megfelelően prezentálni, pláne, hogy magam alá, és nagyjából a hatósugaram szélére kellett juttatni az emergeremet. Lefejtettem az összes zsinórt, kidobtam, amennyi kellett, és a végén jó kerti slagot játszva utánagörgettem a maradékot, hogy a legyem természetes módon utazzon a célterületre (leúsztattam, vágod? ;)).

Természetesen nem ment elsőre, meg sem közelítette a területet a vígan lefelé bugdácsoló fehér pamacs. Vagy túl messze dobtam, ezért mire odaért, már rég keresztbe húzta az áramlás, vagy túl rövidet, és akkor egyáltalán nem is ért el odáig. Na, végre, egy jó ütemű, megfelelő kivitelezés: egyértelműen jó felé úszott. A zsinórt már teljesen kijátszottam, a hal meg nem jött. Az áramlás meghúzta, én beljebb húztam, felvettem, és újra dobtam. Ez is jó lett, mintha alábbhagyott volna a szél. Megint semmi. Harmadikra nagy levegő, a vízretétel ismét jó, leúsztatom, fogy a zsinór, nagyon fogy, én meg nem hiszem el, hogy meg se nézi az a dög a legyemet. Mielőtt ezt is felvenném, utánanyúlok, gondoltam. Előrehajoltam, majd a karomat is próbáltam a lehető legjobban kitolni a légy irányába, ez úgy plusz 40-50 centi szabad sodródást engedett még. Nincs tovább, megint semmi… De, durr! Ráfordul. Bevágni nem kell, mert a zsinór épp kifeszül. Próbálom emelni a botot, mert az még a hal felé mutat, mikor megszólal a fék. Ez igen, gondoltam, viszi a féket. Ünnepnap van, vagy mi?! A hatos bot hajlik, a hal csak távolodik, próbálok tekerni az orsón, hogy pár menetet visszanyerjek tőle, de ő meg totál nem így gondolja. Leho felé eleresztettem egy hruscsovi kifordított kezes integetést, aztán csak visszafogtam a botra. Vagy a bevágást, vagy a fárasztást szúrtam el, de pár pillanat múlva csak annyit éreztem, hogy huss, a hal el, a backing csomója meg épp most mászik vissza a helyére a gyűrűk között. Kicsit rajtam maradt a lefagyás, és azóta sincs dunsztom sem, hogy kinek állhatott hatalmában meghúzni a DC3-asom fékjét ott akkor, oly kora délután?

Délutáni szieszta

Lejjebb a többiek óriási dobásokkal próbálták a túlparton szedegető halakat megcsípni, de nem adták könnyen magukat. A kövek az összes folyóban eléggé csúsztak, nagyon óvatosan kellett lépkedni, és csak akkor áthelyezni a súlypontot, ha biztos talajt fogott a másik lábunk. Pláne itt a Långanban, ahol termetes sziklák maguk körül kettes lyukakkal várták a gyanútlan gázolókat, akik a stabil haltartó hely reményében igyekeztek megközelíteni őket.

A hely egyébként a szépsége és az én élményeim ellenére nem adta azt az arcát, amit egy alaszkai fotómontázsokon felnőtt csóró magyar legyes rögvest kilát belőle. A kitartó, téli vasárnapi gyakorlásokkal a tarsolyomban meg lehetett csípni egy-egy halat a túlparton szárazzal, mikor backingig kicsúszott a TT, és a légy is viszonylag normálisan feküdt el, de ez egyáltalán nem volt könnyű a kellően húzós vízben a kövek között combközépig lavírozva. Telhetetlen módon örömpecát akartunk. Olyat, ami akkorát szól, hogy nyolc centis pérbordával a fogunkat piszkálva úgy dőljünk hátra a duty frees whiskyt kortyingatva, hogy látjátok, ezért kell eljönni Svédbe’, mert ez más! Szerencsétlen Vígh „Mindig Pecázna” Petit meggyőztük, hogy aznap mégse maradnánk késő estig, másnap viszont tényleg – de tényleg – korán kelünk, és legurulunk az Edsforsenre a Hårkanon, és ott hajnali egyig – de tényleg hajnali egyig – nyomatjuk. Visszaszivárogtunk a kis táborunkba, jól bezabáltunk mindenből, ami még volt, aztán eldőltünk, mint a rohadt nád.

Engedély van eladó!

Csütörtök, hogy repül az idő! Mivel a készletek fogytán voltak, Föllinge-ben benéztünk a boltba, aztán a benzinkúton rálicitáltunk a napijegyekre. Svédország könnyű a pecásoknak abból a szempontból, hogy KRESZ-táblájuk (!!!) van azon helyek jelölésére, ahol engedélyt válthatunk. Ez lehet magánház, szatócsbolt, kávézó, vagy épp a kút. Az Edsforsen pedig kivételes hely, hiszen ott a vízparton is van egy kisebb fogadó, vagy horgásztanya, másfél kilométerrel feljebb pedig egy becsületkassza. A folyamat viszonylag érzelemmentes: elveszel egy papírt, kitöltöd, elveszel egy műanyag zacsit, belehelyezed a 80 koronádat, lezárod, majd egy szavazóurnához hasonló ládába ejted. Ha ez eddig megvan, akkor beállsz a vízbe, műlegyező horgászol, majd 24 óra elteltével függöny.

Az Edsforsen felső része táborhellyel

Hát igen, az Edsforsen. Itt azért bele lehet futni egy fogpiszkálásra alkalmasabb bordába. Egyrészt maga a forsen is hihetetlen széles, másrészt olyan kövek és szintkülönbségek vannak benne, hogy fél napot is el lehet tölteni pár négyszögölnyi területen, mire az összes szóba jöhető helyet megdobja az ember. A finn ipse 60 horgászra elegendőnek tartotta a vizet, és ezt nagyjából el is hiszem. Rajtunk kívül volt még úgy 10-15 helyi arc, de közel sem volt tele. Pláne, hogy ők inkább a mélyebb medrekben streamereztek, mi meg alapvetően szárazoztunk a habosabb, rohanósabb bukókon. Apró adalékként említeném meg, hogy itt találtam a vízben egy beszakadt, balingömbre emlékeztető rikító zöld úszós cájgot jó kövér friss gilisztával csalizva, a srácokkal meg szembe jött a vélhető gazdája egy akkora sebes faroktövébe kapaszkodva, aminek az orra a földet túrta. Na ezért nincs ott északon szőlő, mert igen savanyú lenne!

Becsületkassza a semmi közepén

Ismét Lehoval közösen álltunk be egy elnyúló, sima rész végére, ahol épp kezdődött egy szintesés, és a nagy köveket kapaszkodóként használva egészen a sűrűjébe másztunk. Klasszikus pisztrángos helyeken akkora pérek jöttek, hogy na! Aznap sokat fogtunk. Józsi agresszíven gázolt a komolyabb zúgóknál, a parttól alig távolodott el. Odavan a nagy pisztrángokért, és érezte a jelenlétüket. Élményszámba menő horgászatot adott elő. Tenyérnyi helyekre tette a legyet, de úgy, hogy az elkövetkező 6-8 másodpercben úgy álljon ott, mint a cövek. Mindig volt rá jelentkező. Pért szinte már nem is volt kedve fogni, mert torkos módon vadul mélyre nyelték a legyet, és zizzent angolnaként tekeregve ellehetetlenítették a kíméletes horogszabadítást. A többnyire szárazzal fogott pisztrángjai között akadtak olyan példányok is, amiknek már-már felfelé görbült az álla. A hazai pályán játszók is kiszúrták a különös tehetséget, és kételkedve vették tudomásul, hogy emberünk tényleg szárazzal dob. Sorra adták fel a megszokott szakaszaikat, és álltak bele a zúgóba ellesni a taktikát. Arcukon egy-egy visszaengedett hal után ugyanazt a csodálkozást véltük felfedezni, mint mikor itthon a diszperzites vödrön hesszelő totyák szeme kocsányon lóg egy elúszó 30-as domi láttán. Persze itt sem visznek el minden halat – simán lehetett olyan figurákat látni, aki tényleg a peca miatt és nem a halfogás miatt jöttek. Aznap a folyó nagyvonalúan megmutatta nekünk azt a telepítetlen, ősi, vad, önfenntartó formáját, ahol tényleg képtelenség elhinni, hogy az az „elenyésző számú” horgász kimutatható kárt tud okozni, ha saját fogyasztásra este agyoncsap egy negyvenes halat.

Végre egy halas kép Lehoval

Mikor féltizenegy felé a nap lement, tele voltunk várakozással, vajon mi fog még itt történni? A fényviszonyok változása miatt elég nehéz volt szemmel tartani a legyet, jól kellett helyezkedni, hogy a parti fák kedvezően sötét hátteréből megfelelően kitűnjön az amúgy még teljesen tisztán kivehető csali. Én a kocsiban hagytam a szemüvegem, úgyhogy bevágtam mindenre, ami a legyem vélt tartózkodási helye körül történt. Tudom, nem egy adekvát módszer, mégis számtalan esetben bebizonyosodott, hogy kérem, az én legyem váltotta ki a kulcsingert. Hihetetlen, de 0,18-0,20-as tippetekkel csíptük a negyvenes péreket, és a rohanó vízben nagyon hamar kezes bárányokká váltak megérezve a tétovázás nélküli becsörlőzés könyörtelen lendületét. Ígéretünkhöz híven egyig erőltettük a lelkünket, majd összegyűltünk a parton, ahol mindenki nagyobbat mondott, mint amekkorát valaha látott, és egyhangúan rábólintottunk, hogy bár most hazamegyünk aludni, másnap ugyanitt, ugyanígy megcsináljuk a kétszer akkora szerencsénket.

Kiváló szárazlegyes időszak a 0:32

A péntek tehát megint csak az Edsforsenen talált mind a hatunkat. A svéd kollégák menthetetlenül szárazoznak a zúgóban, de közel sem olyan technikásan, mint ahogy kellene. Talán érdemes lenne venniük néhány leckét a trükkös dobások témakörében egy instruktortól, nem? A meder felénél volt egy kis sziget fákkal, a túlpartját előző nap csak egyikőnk próbálta, és meggyőző eredményei nyomán én is oda vágytam. Az út nem volt könnyű a zúgón át, meg hát dobni is illett közben párat, ha már a minap annyi halat láttam ott kijönni, így lassan értem át. Az eső is néha szemerkélt, esőkabátot is kellet húzni, a szél is bekavart, egyszóval morcos voltam. Jó lett volna, ha én is tudok nagyobb pisztrángot fogni, mert bár pérből jöttek szépek, valahogy a szebb pinyók eddig elkerültek a túrán. Józsit szakszerűen kivallattam az árulkodó élőhelyek felismerésével kapcsolatban, továbbá még reggel eladtam a lelkem az ördögnek, és míg a népek készülődtek, kötöttem pár Coachmant is. Természetesen a víz árnyéka sem volt előző napi önmagának, vagy nem figyeltem pontosan Józsira, mert csak azért is a pérek vették le a témát. Oly elkeseredett módon a pisztrángokra koncentráltam, hogy életem eddigi egyik legnagyobb pérjét is csak szürke egykedvűséggel csúsztattam vissza, mintha domizás közben beütő nagy kan snecivel lett volna dolgom. Utólagos botmérés alapján simán verte a 45-öt farokkal.

Kedvelt hely az Edsforsen

Estére pedig olyan fáradt lettem a sok gázolástól, hogy egy szerencsétlen helyválasztásnál egyhelyben állva úgy elvágódtam, mint a krumpliszsák. Mivel víz nem volt alattam, csak úgy 5 centi, szanaszét vertem az ízületeimet a köveken, és a botomra is majdnem ráestem. A felázott jobb hüvelykujjamat csúnyán felvágta a kő, amire rátenyerelve próbáltam csillapítani az esést, így szó szerint a véremet adtam a halakért, ami monoton módon csöpögve festegette vörösre a csontszínű zsinóromat. Kicsit a vérnyomásom is megingott a látványtól, pedig jó anyám de szerette volna mindig, hogy orvos legyek! Nem lettem. A maradék energiámmal elindultam hát kifelé, nehogy végül a szigeten kelljen éjszakáznom. Pazar egy út volt! Nem gondoltam volna, hogy 8 napba belefér, de a hetediken csak rám tört az az állapot, mikor az ember saját magát vonja kérdőre, hogy mi a péklapátot keres itt éjszaka a 63. szélességi fok tájékán hányinger és derékig érő, csobogó hideg víz közepette, mikor a Costa Braván mennyivel jobb az idő, és tuti, hogy csajból is több akad. Gyülekeztek a többiek is, ahogy egyre közelebb keveredtem a parthoz, és bár a kismutató már elhagyta a tizenkettőt, csak dobtak, és dobtak. Valójában én sem akartam menni, mert mikor a januári taknyos fagyban otthon ülünk, és nem kötünk legyet, mert azt télen ugye minek, na, mit fogunk megbánni?! Hát azt, hogy kislányok voltunk, és nem pecáztuk holtra magunkat, mikor ott volt a lehetőség!! Aztán mikor a többiek arcán is láttam, hogy kezdik feladni a harcot, visszavonulót fújtunk.

Az utolsó pecás napon ismét a Långan került műsorra. Egy lentebbi részt látogattunk meg, ahol a jegy egy viszonylag hosszabb szakaszra, talán egymás alatti 5 forsenre is érvényes. Mondják, hogy a buta ember a saját hibájából sem tanul. Ekkorra már illett volna eszünkbe vésni, hogy ha új helyre nézünk át, időben el kell indulni, mert hiába a hajnalig tartó peca, ha csak délután 4 felé esik le az ember a partra. Hiába a térkép, hiába a GPS is, mire kétszer átmegyünk a folyó túlpartjára kocsival a nem túl közeli közúti hídon, hogy akkor most hova is dugták a lejárót, meg hol adnak jegyet, a megtett kilométer a négyszerese lesz a vártnak, és rég délutánba fordul a nap.

Nagyhalas rész a Långanon, legalábbis ránézésre

A Gråmäraforsent csak kínok árán találtuk meg. Hihetetlen, de azért ott is vannak részek, ahol sajnos nem várják a horgászokat az Üveghegyen túlról is jól látható táblák és kis infósarkok. Természetesen búcsúzóul éppen pont ez jutott, egyszerűen nem leltük az utat. Fura, de aznap még embereket sem láttunk a településeken, nem volt kit megkérdezni. Aztán csak észrevettünk egy pihenő fiatal párt egy épülő ház tornácán, akik a kezdődő csöpögő eső miatt épp feltápászkodtak, így mire odaértünk, szégyenszemre már be kellett zörgetni hozzájuk. Láttuk, hogy bementek, nem volt értelme tiltakozni, úgysem porszívót akartunk eladni. Nagyon barátságosan nyitott ajtót a hölgy, és szerencsénkre épp a férje kedvenc horgászhelyét kerestük. Jött is hamar, mondta, hogy nem könnyű megtalálni, én meg felvontam a szemöldököm, és fölém lehetett volna rajzolni a gondolatbuborékot, hogy szerinted mit csinálunk itt két órája folyamatosan? Keressük! Mint kiderült, nem voltunk rossz helyen, csak éppen egy olyan helyen kellett volna lefordulni a főútról, ahol az út mellett 2 kék postaláda jelezte, hogy itt valójában a fák mögött van az a település, ami feltehetően a legközelebbi pont a vágyott célunkhoz. A bekötő út az egyik legrosszabb minőségű volt, tele gödrökkel, pocsolyákkal, kezdtük sajnálni a kölcsönautókat. Érdekes, hogy az ilyen eldugottabb utakat kis fából eszkábált mini lesek szegélyezik, olyanok, mint egy nagy, kézszemélyes szék. Van, amelyiknek teteje is van, sőt, sparhelt is be van készítve, mert mikor leesik a hó, akkor kezdődik itt a másik nagy hóbort, a vadászat. Hát nem szeretnék arra kirándulni hóban, vaksötétben, mikor úton-útfélen betintázott, bepokrócozott Björnök és Bennyk várják az ágak rezdülését… ez elég bizarr.

A víz jól nézett ki, jellemzően kétkezes, durván nagyhalas rész. A vízkiemelő, vagy valami ilyesmi betonozott objektum, a mélyebb szakaszok, meg a nagy kövek jó részeknek tűntek. Kisebb falatozás és beöltözés után indulhatott a peca. Vagyis még nem indult, mert akkora zivatart kaptunk a nyakunkba, hogy mind a hatan beültünk az itt eléggé szerényre szabott buszmegállóba. Mikor lecsillapodott, végül beálltunk. Lentebbről jött pár svéd arc is, az mindig jó jel – gondoltuk. Harmadik dobásomra egy jobb pinyót akasztottam, úgyhogy minden mesésen alakult. Azonban nem sokáig. Egy igen ritka jelenség visszazavart mindenkit a bodegába: alapvetően borult volt az ég, és a rétegfelhő fölött egy másik légrétegben egy plusz vihar kerülgetett mindenfelé, ami giga villámokkal, mennydörgésekkel megfűszerezve kísértett ott körbe-körbe. Azt meg ugyi már az oviban tudtuk, hogy villámlásban nem hupákolunk szénszálas horgászfelszereléssel a pusztában, mert tán még ki talál ülni a só a szánk szélére a végén. Halak végeredményben voltak, de nagyon ritkán álltak, és mivel nem tudtuk mire fogni az egészet, hát ráfogtuk a frontra. Már sötétedett, mikor mind a hatan ismét, mint a szardellák, ott gubbasztottunk az ólban, és vártuk, hogy elálljon az esőfüggöny, és legalább a kocsiig el tudjunk menni, hogy otthagyjuk ezt a horgászparadicsomnak nevezett svéd poklot. Pedig itt aztán tuti vannak nagy halak! A sofőrök átöltöztek, a többiek csak úgy, ahogy voltak, beugrottak a kocsiba, és visszahajtottunk a bázisra. Nem ilyen befejezést vártunk. Azért az a Långan sokkal többet tudhat ennél. Ennél mondjuk mindenképp, mert ez egy gyötrelmes nap volt!

Furcsa vihar és borús eső egyszerre

Vasárnapra csak az út volt a reptérre, nem „vesztegettük” pecával az időt. A műszer szerint szűk 700 km-t kellett megtenni. A reggel napos volt, ami jól jött, mert nem lett volna túl szerencsés a vizes cuccokra pótdíjat fizetni a csomagfeladásnál, hiszen az előző napi hepaj a sátrakat sem kímélte. A gép 20:20-kor indult, mi a hét órát céloztuk meg az autóleadásra. 11-re felszámoltuk a tábort, mindenki magába tömte az utolsó falatokat, amit már nem akart hazavinni, meg fejvesztve rohangáltunk körbe, hogy mi marad ott, annyira kicsik voltak a csomagok. Föllinge-ben teletankoltuk a masinákat, és beprogramoztuk úticélnak az Arlandát. A hétvégi lakókocsis őrület okozott némi fennakadást a főutakon, de a dinamikus tempónak köszönhetően egész haladósra vettük a figurát. Rövid megállókkal gyönyörűségesen ott voltunk fél hétre a kölcsönzőnél. A srác úgy jó tizenöt méterről konstatálta, hogy megvan mind a 8 kerék, elvette a kulcsokat, és jó utat kívánt. Mi meg még azon agyaltunk, hogy lemosassuk-e a gépeket? Az odafelé vezető repülőút nagy izgalmain edződve felhajtottuk a dezinficiálásra szánt maradék whiskyt, és feladtuk a csomagokat. (Apropó, dezinficiálás: 8 napig ittuk a folyók vizeit gyakran forralás nélkül, és semmi! Finom volt.) Érdekes módon a bottartó csövet minden probléma nélkül simán elfogadták poggyásznak, így a különleges sporteszközként való feladástól, illetve annak árától eltekinthettünk. A vámmentes részen mindenki megszabadult a maradék csörgőitől, vagy épp egy pohár méregdrága sörbe fektette a valutáját, majd lassan a beszálló kapukhoz invitáltak, bemondva a hangosbemondóba a járatunk számát. Az út szóra sem érdemes, totál laza volt, életem legsimább leszállását éltem át, annak ellenére, hogy Budapesten hideg és eső várt. Ezért (is) kár volt hazajönni. Betaxiztunk a városba, kisebb tiszteletkörök után csak megengedték, hogy az éjszaka közepén vigyem el a cégtől az ott parkoló kocsimat, hazaértem, és kiterítettem a vizes felszerelés minden darabját. Többre nem futotta, másnap már várt a jó kis munka. Nekem ennyi volt 2011-ben a nyár.

A mérleg egy egyhetes paráliai last minute út árát hozta szállodával, ellátással, szóval nem valami borzalmas horror. Tudom, mert egyik kollégám másnap indult a görögökhöz hasat süttetni. Hogy megérte-e? Az utolsó fillérig. Visszamennék-e? Igen. És vissza is fogok? Igen, és ezt akár vehetik fenyegetésnek is! Ha bárki nekem szegezné a kérdést, hogy minek olyan messze menni a halak miatt, horgászni a Velencei-tóban is lehet, a válasz könnyű: azért, mert ott fent északon minden olyan más! Pont, amilyennek 15 évesen elképzeltem…

Hozzászólások

benyus képe

>> álomra váltani az „aprópénzemet” <<

Ez mekkora duma! Hogy nem tűnt fel első olvasásra?! Biggrin

-------------------------------------------------------------------------------------------------------
"A fantáziát kárpótlásul kaptuk mindazért, amik nem vagyunk, a humorérzéket pedig vigaszképpen azért, amik vagyunk."&

kelsza képe

Gabi, le a kalappal... Yes

"... és nem kétlem, hogy ama fánál elkapok egy fejes domolykót..."

Isaak Walton

PIstvan képe

Zsííír Yes

Born to fish. Forced to work.

kisses képe

Fogalmazás: 5, helyesírás: 5. Yes

Gyuszi az utánpótlás képe

Ez igen! Olyan jó volt olvasni, mintha ott lettem volna.

 

legyezni jó...és vissza engedem

mada képe

 áhh! nagy fíling ezeket a sorokat olvasni. írigykedem!

"úr isten! mit tettem!?"

benyus képe

Hát ez valami szenzációsan óriási nagy hűha! Ott van a fíling, meg minden...
Sweden... Big Brother says it's the place to go

-------------------------------------------------------------------------------------------------------
"A fantáziát kárpótlásul kaptuk mindazért, amik nem vagyunk, a humorérzéket pedig vigaszképpen azért, amik vagyunk."&

Kalandbolt képe

Tökéletes. Mint mindíg. Köszönöm.

apo képe

Az albumbeli svéd képeidet már korábban végignéztem sóhajtozva és vártam a részletes beszámolót.
Ezek után könnyű dolga lenne egy utazásszervezőnek... 
Nekem nagyon tetszik.
Grat!  Yes

Nokérem, ittleragadtam. Nemértem, denemisakarom! - Besenyő Pista bácsi a szünetmentes tápellátásról. http://goo.gl/osJTPM

starboard1971 képe

vegletek embere vagyok... neha ugy gondolom, hogy minek elmenni mesze mikor itt is sok olyan viz van ahova meg nem jutottam el ( nem a Velenceire gondolok Smile ) , de mikor a kulfoldi turakrol olvasok akkor azonnal indulnek...

kuti képe

Ide is belinkelem, szóval további képeket találhatnak a kedves olvasók GPS-adatokkal az én drága picasa albumomban.
Illetve annyi, hogy sajnálom, hogy nincs halas kép szinte, de nem vettük fotósra a figurát. Én ezeket mind egy viszonylag normális Sony mobillal csináltam. Gabinak vannak képei, remélem, hogy majd a későbbiekben esetleg azzal kiegészíthető lesz a bejegyzés.

-------------------------------------------
<°)))><   fish or die ;)

Trout Hunter képe

Tisztára mint ha a klubban mesélted volna . Biggrin


Balázs Zoltán, Budapest
                 

lenok képe

Ez kérem irodalom ! Én láttam magam előtt az egész sztorit és azonnal indulnék.
Köszi , hogy megírtad

Lenok