Műlegyezés csukára - II - Hol és hogyan...

Categoria: 

Hol horgásszunk csukára? Ott, ahol a csukák vannak. Persze, nem ennyire egyszerű a válasz. Első körben horgásszuk meg a kézenfekvő helyeket, az akadók környékét, a töklevelesek, hinarasok szélét. Védett horoggal bátran bedobhatunk az akadók közé, sokszor így tudjuk csak kapásra bírni a halakat. Ne ijedjünk meg a sekély víztől, sokszor még késő ősszel is az alig arasznyi, sekély partszéli vizekben találjuk meg a halakat.

Szisztematikusan, alaposan fésüljük át a haltartó helyeket. Néha elképesztő, hogy mennyire közel kell dobni a halhoz, hogy reagáljon a csalira. Sokszor szinte minden tenyérnyi részt át kell vizsgálni ahhoz, hogy kapásunk legyen. Ha ezeken a helyeken nem járunk sikerrel, próbáljuk meg a mélyebb vizeket. Völgyzárógátas tavaknál érdemes az elárasztott patakmedret is meghorgászni. Próbálkozhatunk süllyedő zsinórral a legmélyebb részeken is, különösen hidegfront alatt. Ilyenkor a halak aktivitása csökken, szabályosan letapadnak a fenékre. Ha közvetlenül előttük, a víz alján vontatjuk a legyünket esetleg sikerül egy-két kapást kicsikarni. Ha egész nap horgászunk, akkor a nap folyamán többször is megnézhetjük ugyanazokat a helyeket, hiszen van, amikor (főleg a sekélyebb részeken) a nap folyamán nagyot változik a víz hőfoka, és így adott területen megjelenhetnek, vagy eltűnhetnek a csukák.

Az időjárás, de főképp a fényviszonyok változása hatással lehet a csukák étvágyára. Napos, szélcsendes időben gyakran azokban a percekben van kapásunk, amikor enyhe szél támad, és megtöri, felborzolja a víz felszínét. Többször megesett velem, hogy egész napos esőben akkor jöttek a kapások, amikor néhány percre elállt. Általánosságban talán annyi elmondható, hogy ahogy hűlnek a vizek, stabilabbá válik a csukák viselkedése. Szeptemberben, amikor még meleg a víz, gyakran az egész napból csak néhány tízperc van, amikor aktívak a halak.

Van, amikor minden, számunkra érzékelhető ok nélkül egyszer csak „beindul” a hal, kapás-kapást ér. Különösen jellemző volt ez a Tisza-tavon (amíg volt bőven csuka). Egész nap olyan volt a víz, mintha nem is lenne benne hínáron kívül semmi élőlény, aztán jött egy óra, amikor minden megváltozott. Ez általában naplemente környékén volt, de lehetett délelőtt tíz órakor is. Aztán ahogy kezdődött, véget is ért a szüret, újra halott volt a víz. A lényeg az, hogy ne veszítsük el a lelkesedésünket, dobáljunk rendületlenül. Ha mást nem is, legalább a dobótechnikánkat javíthatjuk.

Hogyan horgásszunk? Az első, és legfontosabb szabály, minden olyan legyezőhorgászatnál, ahol a zsinór befejtésével vezetjük a csalit, hogy a bot mindig a légy felé mutasson. Csak így lesz közvetlen a kontaktus, csak így tudjuk normálisan megakasztani a halat. A bot spicce mindig közvetlenül a víz felett legyen, sőt, bele is érhet. Ha például fél méterrel a felszín fölé tartjuk a bot végét, akkor a belógó legyezőzsinórnak akkora a tehetetlensége, hogy ahányszor húzunk egyet a zsinóron, az a belógás miatt tovább fog mozogni akkor is, amikor mi már abbahagytuk a mozdulatot. Így egyrészt meglazul a zsinór, ezért nem lesz kontaktusunk a léggyel, másrészt nem tudjuk olyan szaggatottan vezetni a legyet, ahogy szeretnénk (ha éppen úgy szeretnénk). Ha a vízbe lógatjuk a spiccet, akkor a légy nagyjából annyit és úgy fog mozdulni a vízben, amennyit húzunk a zsinóron. 

A behúzás ütemét próbáljuk gyakran változtatni, amíg meg nem találjuk az adott napon, adott helyen megfelelő ütemet. Próbáljuk hosszú és rövid húzássokkal vezetni a legyet, illetve ezeket kombináljuk. Gyorsítsuk és lassítsuk az ütemet. Vezessük egyenletesen vagy szaggatottan a csalit. Súlyozott légynél megpróbálhatjuk néhány gyors, hirtelen rántás után a fenék felé ejteni a legyet. Nincs biztos, mindig működő módszer. Kísérletezzünk!

A kapás általában tompa elnehezedés, ritkán éles ütés. Amíg nem érzünk rá a dologra, jobb, ha minden rendellenességnek bevágunk, legfeljebb majd odamegyünk, és valahogy lepiszkáljuk a csökről a legyet… (Természetesen nem a drága bot spiccével, inkább az evezővel).

Nagyon fontos a bevágás, mert teljesen eltér a más módszereknél megszokottól. Még egy kilences legyezőbot is meglehetősen lágy egy pergető bothoz képest. Ráadásul a legyezőzsinór vastag és nehéz, emiatt gyakorlatilag „bele van ragadva” a vízbe. Ha kapáskor megemeljük a botunkat, akkor a mozdulat erejének a nagyobbik részét elnyeli a bot hajlása, és az, hogy a legyezőzsinórt próbáljuk feltépni a vízből. A horogig gyakorlatilag csak egy simogatásnyi erő jut, ami arra ritkán elég, hogy a csuka pofáját átüssük a horoggal. Akkor hogyan kéne mégis bevágni? Egyszerű, amikor érzékeljük a kapást a bot megemelése nélkül, hirtelen rántsuk meg a zsinórt (strip strike). A botot csak akkor emeljük fel, ha már érezzük, hogy rúg a hal. Lehet, hogy az elején ez furcsa a más módszereknél megszokott mozdulathoz képes, de csak így lehetünk eredményesek. Ha átgondoljuk, logikus a dolog: ahhoz, hogy a horog behatoljon, nem métereket kell mozdulnia, csak egy-két centit, azt viszont erősen. További előnye, hogy ha nem akad meg a hal, akkor nem rántjuk el előle a csalit, ha van kedve, újra próbálkozhat vele. Egyetlen kivétel van, amikor kénytelenek vagyunk a bottal bevágni, ráadásul általában a nagyobb halaknak.

November közepe volt, kedvenc tiszai holtágamon dobáltam. Éppen csak fagypont felett volt a hőmérséklet, borult is rendesen, de jól evett a hal. Egy 2.5 kilóst bilincsre raktam már, öt darabot pedig visszaeresztettem, az éppen méretestől másfelesig. Egy bedőlt fa környékét vallattam. Nem volt mély a víz, nyáron sűrű tökleveles borította, még most is lebegett a felszínen néhány levél. Bevontatás közben már másodszor éreztem valami furcsát, pontosabban nem éreztem a legyem ellenállását. Egy wobblernél vagy villantónál ez az ellenállás elég erős ahhoz, hogy feltűnő legyen, ha megszűnik, de egy légynél nagyon oda kell figyelni, hogy észrevegyük. Most másodszor viszont szemmel láthatóan kezdett meglazulni a zsinór. Ösztönösen elkezdtem a fejem fölé emelni a botot, de csak a laza zsinórt húztam kifelé vízből. Pánikszerűen kezdtem befejteni. Szerencsém volt, már majdnem a csónak alatt volt a hal, amikor fel tudtam vele venni a kontaktust, és amennyire tudtam, bevágtam a bottal, majd a zsinórral is ráhúztam egyet vagy kettőt, hogy jobban üljön a horog. Miután közös erővel, a legyezőzsinór segítségével kiirtottuk a csónak közelében még vízen lebegő tökleveleket, a kopoltyúfedele alá nyúlva beemeltem a halat a csónakba. 3.7 kg-ot nyomott. Egyszerűen hátulról ráúszott a légyre, bekapta, és úszott tovább felém. Két nap múlva talán tíz méterre ettől a helytől ugyanilyen kapásom volt. Itt már nem emeltem fel rögtön a botot, hanem amennyire gyorsan csak tudtam, téptem befelé a zsinórt, majd amikor éreztem valami ellenállást, bevágtam a bottal. Ez a hal 4.2 kg-os volt.

Hozzászólások

Grizzly képe

-"Nagyon fontos a bevágás, mert teljesen eltér a más módszereknél megszokottól. Még egy kilences legyezőbot is meglehetősen lágy egy pergető bothoz képest. Ráadásul a legyezőzsinór vastag és nehéz, emiatt gyakorlatilag „bele van ragadva” a vízbe. Ha kapáskor megemeljük a botunkat, akkor a mozdulat erejének a nagyobbik részét elnyeli a bot hajlása, és az, hogy a legyezőzsinórt próbáljuk feltépni a vízből. A horogig gyakorlatilag csak egy simogatásnyi erő jut, ami arra ritkán elég, hogy a csuka pofáját átüssük a horoggal. Akkor hogyan kéne mégis bevágni? Egyszerű, amikor érzékeljük a kapást a bot megemelése nélkül, hirtelen rántsuk meg a zsinórt (strip strike).-"

A medve okos élőlény. Ha álmos alszik de ha nem ,nem.

           Borbás Zoltán  Szentendre.

Irsa Jani képe

"...hanem amennyire gyorsan csak tudtam, téptem befelé a zsinórt, majd amikor éreztem valami ellenállást, bevágtam a bottal."
 
Múltkor, valami okos kijavított, hogy a csukának nem a bottal vágunk be, nem úgy akasztjuk meg.

Most mosolyogva olvastam az írást.

Üdvözlettel: Irsa Jani

Ui.

Neked még nem szóltak?