Mozaik

Categoria: 

(Impresszió-képkockák, műlegyes botra)

Ha sokat jár az ember a vízre, idővel összemosódnak az emlékei. Mégsem lehet megunni ezt a legyes-peca dolgot, mert minden túra más és más. Mindig akad egy-egy olyan momentum, ami egyedivé teszi, megkülönbözteti egyiket a másiktól. Itt-ott lejegyzetelt, hazai "villanásokból" gyűjtöttem most össze néhányat, a teljesség (és az első megjelenés) igénye nélkül...

2014. szeptember 5. Felsőtárkány

Csukát még nem fogtam így, mint Őt!
Kint állt a szélvízben, egy vízbe lógó fűcsomó takarásában. Óvatosan mellé osontam, hogy (mint egy komisz kölök...), a bot spiccével finoman oldalba bökve megugrasszam.
Erre: DURR! - Úgy odavágott a botvégnek, hogy alig tudtam elkapni előle az értékes karbont...
Nem ment el, ott maradt a susnyó alatt. Izgatott uszonymozgása elárulta, hogy eléggé fölhúztam az agyát.
A fölkötött sztrímert elé lógattam, de a vízközt mozgó cucc látványától meghátrálva, csak beljebb fúrta magát a gazba. Kicsit megemeltem a műhalat, és félig a vízfelszínben, félig a levegőben megmozgattam (mint az előbb a botvéget...).
Akár egy lassított felvételen, megjelent a csőre, kidugta a zöldség alól. Kb. öt centire megállt légytől, majd a következő pillanatban:
DURR! - Szinte robbant a rablása (a túloldalon beszélgető Tóni bácsi is összerezzent tőle...)!  
Olyan erővel támadott, hogy azzal a svunggal meg is akasztotta magát!

2014. december 6. Felsőtárkány

Tantra
Újra itt(hon). Pitymallik. Van szűk két órám: bár sokan vannak, nem tart sokáig a reggelijük...
Dobálunk. Ki boltival perget, ki sajáttal legyez. Nagy a barátság, de azért kissé féltékenyen lessük egymást: egészséges versenyszellem...
Sokadik beállás után, szemben terítés - csöndben átmegyek. Figyelek. Újra mozdul. Rémült kishalak ugranak szét.
Hosszan repül a légy. Lassan süllyed, pattanásig feszül bennem az izgalom: - Gyerünk!
Első húzás. Kontakt. Süllyed.
"Július vége óta nem fogtam nagyot..."
Második - dupla rövid. Süllyed.
"Kapás nélkül megúsztam az őszi versenyt..."
Harmadik. Süllyed.
"A múlt héten mindenki fogott, csak én nem..."
Negyedik. Ötödik. A rablás helye.
Hatodik. Hetedik. Szétugró kishalak.
Nyolcadik. Aranyló villanás...
- BUMM! - Perec - fröccsenés - rohanás - perec - rohanás - szünet. Rohanás - perec - visszafordítás - perec - part ("Azta!!!") - kopoltyúfogás - fröccsenés: MEGVAN!!!
Fotó, búcsú... Adrenalin. Kézremegés...
    
Négy hónap várakozás, 40 másodperc extázis.
De az élmény?!

 

2015. március 13. Droidia

Ma nem úgy mentem ki, hogy nagyot fogok: úgy mentem ki, hogy örülök, ha dobni tudok - úgy fújt a szél.
Amikor kint voltam és láttam a sok apró domit, már megváltozott a hozzáállásom. Már nem csak dobni akartam! De nem is a kicsikből akartam! Már nem!
A sokadik kilométert tettem meg a sárban és a gazban, sokadik legyet küldtem a nádba, sokadik szép halat engedtem vissza a fogás után azonnal, és már sokadik kisebb dominak nem akasztottam, ami próbálta betörölni a nagy, 8-as bogarat. Ha kisebbet tettem volna fel, sokkal több hal van kézben. Nekem nem az kellett!
Mikor fröccsenve rávetette magát, mikor az akasztásom elhalt egy mélységes görbülésben, mikor emelni akartam, és nem jött felém, mikor végül tarkón ragadtam és lefotóztam, mikor gyorsabban elsurrant a tenyeremből, mintsem, hogy a fotómasina gombját fölengedhettem volna egy "visszaengedős" kép miatt, és mikor rendezve a soraimat, a töltésen rápöffentettem egy bűzrúdra - Na akkor lett teljes a pecám!!!     
Becsületből még végigdobáltam az aznapra tervezett szakaszt, de minden meggyőződés nélkül: mint amikor a közös extázis után még simogatjuk egymást a lánnyal, de mindketten tudjuk, hogy arra az napra már föltettük a koronát...  

október 19. Droidia

Mint a cápák, köröznek alatta. Az egyik érdeklődve emelkedni kezd, erre a másik beelőzi. Egy centire a légytől lelassul, leheletfinoman áttöri a felszínt az orrával, és nagyon óvatosan a szájába veszi a műbogarat. Nem iramodik el, nem húz a zsinórra, csak egy pici gyűrűzés mutatja, hogy történt valami...

2016. március 3. Felsőtárkány

Mondta Bajzát Zoli, hogy nagyokat tettek az alsó tóba, de nem gondoltam volna, hogy ekkorákat is...

A befolyóból érkező zubogással szembefordulva, egyhelyben lavírozott, amikor észrevettem. A háta kilátszott a vízből, a hasa viszont a meder kavicsait súrolta. Igaz, hogy csak bokányi a zúgó utáni kis energiatörő medence vize, de akkor is... Legalább félméteres hal!
    
Tucatnyi fajta nimfát röpítettem már elé, de nem értékelte a légykötő asztalom "remekeit". Kicsit hátrébb araszolt, ha túl közel sodortattam hozzá a csalit, majd szinte hajszálnyi pontossággal visszaállt a helyére.

Kissé távolabb lépve, tanácstalanul turkáltam a dobozomban, aztán megakadt a szemem az egyik, Lindeisz Oszkártól kapott, nem túl takaros műlegyen. Oszi "Squirmy wormy" néven emlegette, és esküdött rá, hogy működik. Nekem ugyan elsőre nem nyerte el a tetszésemet a kb. 6-7 cm-s, spagettiszerű, világosbarna szilikonlafanc, most viszont - jobb ötletem nem lévén -, mégis fölkötöttem a 14-s tipp végére.

Visszalopóztam a hal mellé. Bothossznyi zsinóron bepöccintettem a műgilisztát a zúgó legalsó lépcsőjére, és hagytam, hogy a víz vigye le, pontosan a pisztráng orra elé.
Még láttam lehuppanni a bukón, aztán a harsogó fodrozódásban egy pillanat alatt elveszítettem a szemem elől . A hal látszólag meg sem mozdult, pedig már oda kellet, hogy érjen a műféreg. Rápillantottam a vízbe érő előkére: egy jó arasznyival a hal mögött sodródott, amikor egyszerre csak megtorpant!
- "Ezt meg mikor kapta el?" - futott át az agyamon a kétely, de nem késlekedtem.

Egy keményet emeltem a boton, és azonmód megtapasztalhattam, hogy nemcsak nagy, de igencsak szilaj is a megakasztott szivárványos. Futás, orsófék-hang (muzsika!), backing színe, ugra-bugra...

... végül Oszi ránk kattintotta a fotómasina gombját, aztán útjára engedtem a jókora, kampós csőrű halat.

március 11. Felsőtárkány

Pici tó - illúzió oázis. Kirándulókkal terhelt, parkba telepített, apró gyöngyszem. A csillogó víztükör alatt lomha nagy árny mozdul. Kizárom a külvilágot...
Szárazlegyem puhán érkezik a vízre. Az árny mozgása megélénkül. Aláúszik, majd óriásira nyitja a száját. A légy eltűnik. A felszínen három buborék és egy finom kis fodrozódás. Megemelt botom kétrét görnyed, orsóm fölvisít. Percekig eltart a keringő...
Mindketten pihegünk. Ő tér előbb magához: komótosan kiúszik a kezeimből.

Elégedetten nagyot sóhajtok. Fenyőillatú a napsütötte tavasz. Szemben szikla és erdő, mögöttem mozgás. Odakapom a fejem és megfeszülök: medve és bocsa.

A kicsi megszólal:
- "Apa, miért engedte el a bácsi azt a nagy pöttyös halat?"
-  "Áhhh, biztos nem szereti a sült pisztrángot."
Eszmélek: csak kirándulók...

A csillogó víztükör alatt lomha nagy árny mozdul. Megrázom magam. Kizárom a külvilágot...

*****

Oszi nyaggat, hogy nézzük meg a felső tavat is. A pisztrángok már vagy egy órája nem akarnak szóba állni velem, így hagyom magam rábeszélni.
Az akadó körül több száz darabos dévérbanda élvezi a kora tavaszi napsütést. A felszín alatt fél méternyire lebegnek. Apró nimfákkal kínáljuk őket - kevés sikerrel. Nem igazán esznek még ezek, inkább csak a jó idő csalta fel a keszegnépet a gyorsabban melegedő felső vízrétegbe. Egyre jobban vonzódok vissza a kisebbik tóhoz. Ott sem nagyon akarnak most enni a halak, de ha már nincs kapásom, akkor az legalább pisztrángra ne legyen!

Utolsó kísérletként 14-s horogra kötött, súlyozatlan, "Lee féle harisnyalegyet" csomózok föl a szintén 14-s horogelőke végére. Dobok vele néhányat, de hiába süllyed csábító lassúsággal a miskulanca, nincs rá érdeklődő.

Indulnék vissza, amikor észreveszem, hogy a murvaköves ösvényen Bajzát Zoli közeledik. Bevárom. Amíg kivesézzük a közelmúlt halas élményeit, megfeledkezek a bedobott motyóról. Az szép lassan lesüllyed a fenékig, egészen közel az akadóhoz.
Már vagy tíz perce is nyugton lehet, amikor elkezdem magam felé terelgetni a kenyérrózsa-utánzatot. Egészen lassan, hosszú szünetekkel, 4-5 centiket.

A hatodik ütem környékén észreveszem, hogy "leragad" a vastag legyes zsinór vége. Bátortalanul belepöccintek, de tapodtat sem közeledik. Erélyesebben emelve nehézkesen megindul fölfelé, azonban élettelenül lomha súlyt érzek csak. Tovább húzva látok egy világos foltot a mélyben, de még mindig csak a nyúlós elnehezülést közvetíti a zsinór...
Magam sem tudnám megmondani miért, de csak kezdek ellépkedni az akadó mellől, miközben vonszolom magammal a nejlonszatyornak vélt valamit. Bő dobásnyira az akadótól megunom a dolgot. Még jobban erőltetve egészen a felszínig emelem a...

...a...

 - "PONTYOOOT???"

A hal a felszín közelében megvadul, és visszatörve az akadó irányába, jócskán pótolja a kezdeti bizonytalankodást! Legalább negyed órába telik csillapítani a dühöngését és a merítő közelébe csalni.

Nem tudom belefordítani a hálóba - nem fér bele! Végül egyik kezemmel alá nyúlva, majd - a botot a nyakamba csapva -, a balommal is tartva a hal fejét, csak sikerül rövid időre a víz fölé emelni...

április 2. Droidia

Apróságok nyüzsgik körbe a bogaramat. Folyamatosan lökdösik, csipkedik. Már egy jó méternyit eltávolodott a betoccsanás helyétől, amikor a frissen felnövő sás egy vízbe nyúló kiszögelléséhez érve szétugranak mellőle a kishalak. Csillan a víz, nem látom rendesen, hogy mi történik, de összerezzenek, mert asztalnyi burványt vetve, hatalmas rablás durran bele a délutáni madárfüttyös nyugalomba.

- "Francos csukája! Jól odavágott a kishalaknak."

Mire ezt végiggondolnám, már feszül is a zsinórom...
    
Mégsem csuka volt... és nem is a kishalak kellettek Neki...

április 26. Alsóhámor

Árnyékos a víz, nem venném észre az öreg égerfa gyökereihez kötött damilt. A tungsztenfejes nimfa viszont nem téveszt. Ökölbe szorul a kezem, amíg húzom a beakadt cejgot. Az is gyökér volt, AMI lerakta ezt az alattomos csapdát! Ma már a negyedik! Csikordul a fogam a tehetetlen dühtől.

- "Hol a fenében van ilyenkor a víz gazdája - horgászjegyem árának beszedője?"

Összesodrom a vastag monofilt, használhatatlan gubanccá olvasztom az öngyújtóm lángjával. Lecsipkedem a maradék gilisztát az orv-horogról, majd elroppantom a már rozsdásodó tűt. Nem vágom le: ott hagyom, ahol kipecáltam. Hadd tudja meg az az emberszabású haltolvaj, hogy megbukott a mutatványa!

Kicsi halakat ad a kizsarolt, lerabolt patak. Hogyne! Ellopják pöttyös kincseit, mielőtt megnőhetnének...

Az agyonszabályozott, betonos mederben, beomlott törmelékdarabok hevernek. Közülük ugrik a legyemre. Méreteske. Örömömbe aggódás vegyül, amikor szabadon engedem:

- "Vigyázz magadra! A vízkezelőnek nem akaródzik odafigyelni Rád..."

szeptember 14. Felsőtárkány

Hajnalban érkeztem, már dél is elmúlt. Kezdek pilledni. Öreg fa törzséhez dőlök, és a spicc alatt, botvégről mozgatom a vízben bő másfél arasznyi csőlegyemet. Jól mozog! Reggel volt is rá egy szép halam... de azóta - semmi.
     Pergető horgász kérezkedik mellém, dobálni. Nem zavar, lassan már mehetnék is...
- "Lehet azzal a szőrös vacakkal halat fogni?" - méregeti a műlegyet.
- "Néha adja!" - bólintok.
Látom rajta, hogy nem hiszi.
    Miközben beszélgetünk, lapos hullám gerjed a hínár mellett, nem messze a sztrímertől. Csuklóból elé fordítom a csillogó halutánzatot. Hagyom kicsit süllyedni, majd megjáratom.
Váratlanul ér a kapás - jó nagyot rántok a zsinóron. A csuka szétcsapja a felszínt. Rövid, ám kemény csata után, már a kezemben is van. A pergetős cimbora meglepetten csattog a fotómasinával...
    - "Néha adja!" - szólok erőltetett pókerarccal, viszont remeg a kezem és majd szétvet az átélt izgalom - titkolnám még... döbbent arcába nézve azonban elnevetem magam, és elárulom neki:
-" Csak mázlim volt!"
Most ő bólint félszegen. De látom rajta, hogy nem hiszi...

december 3. Droidia

A bogár a felszínen, szabadon sodródik felém. Közvetlenül alatta egy hal lilás sziluettje jelenik meg. Úgy néz ki a kristályosan átlátszóvá tisztult téli csatornában, mintha az orrán egyensúlyozná a műlegyet.
Métereken át tudja ezt a mutatványt...
...aztán megbillenni látszik a bogár - fehéres villanásban, fröccsenve eltűnik...

december 8. Droidia

Van az úgy, hogy nem adja... (egy kis bénázás)

Ha DNy-ról fúj, akkor végig veri Droidiát. Széllel szemben bogarászni meg olyan, mint "zoránozni" - nem lehet! Ma fújt... nem gyengén...
    
Végigkínlódtam már vagy két kilométert: fél marék poli-csodába került a makacsságom... egyetlen, szuicid hajlamú, kamaszkorú domolykómat "haladéktalanul" víz alá tettem a csípős mínuszok elől...
Elő a sztrímert! ("Mit lehet tudni?" - alapon dugtam be egy(!) bokorugrós bunny-t a hátizsák zsebébe, még indulás előtt.)

Hídon át, irány vissza, lefelé. Óvatos lengetés - a domis cucc nem a tízen-centis hallégyhez van méretezve! A szél hátulról rásegít. Tucatnyi dobás. Kapás! Nem akad, de nocsak!

Jégtelenítem gyűrűket, dobok. A pálya felénél, vad rohammal, - csillanó torpedó - méretes csuka veti magát a sárga szőrre. Ellenállás, burvány, megkönnyebbülő motyó... A fene!

A gyűrű fagyogat, a kezem dermed, gumicsizmám talpa meg-meg csúszik a meredek, deres partoldalon, de mit bánom én: eszik a csuka!

Lelkesen lejjebb megyek egy dobásnyit. Szemben gyékény, az egyik bugás szár a víz fölé hajlik. Csatába küldött kishal-utánzatomat röptében nyomja meg a szél. Mérges kígyóként tekeredik a kiálló gazra. Megrántom, a bokorugró teszi a dolgát - előttem landol a kiszabadult csali. Összeszedem a zsinórt, újra lendítek. Megbűvölve nézem a levegőben surrogó színes madzagot. Szűk hurokban fordul, ráesik a vízre.

De a legyem tovább száll! Túl messzire!

Állok bambán. Tudom, hogy hibáztam, de nem akarom elhinni...

...kicsit később, mérgesen köpködöm a csipke szúrós magját a fűben heverő, kinyílt kapocsra. Idénre (itt...) ennyi volt!

(Azért, hogy teljes legyen a napom, hazafelé baktatva, a zörgésemmel vagy hat helyen ugrasztok meg csukát a vízszélből... )

2017. április 8. Droidia - sok felhővel (...)

Meló után jól esik kimenni. Embert sem látok. Csak a víz és én. Meg a halak.

Dobok, fogok, elengedek. Tovább lépek. Újra dobok, újra... élek. Töltődnek az akkumulátoraim...

Néhány nap alatt sokat változott a csatorna. Zöldebb. Virágosabb. Madárdalosabb. Nyüzsgőbb.

Csak a szél változatlan! Az most is fúj. Most is szemből. De ma nem csellózik ki velem! Amíg túl erős a dobáshoz, végigdőlök a tavalyi nádon. Lesem a vizet. Itt-ott gyűrűzik, lentebb rablás is csattan.
A partszéli sás friss hajtásaira tegzesek kapaszkodtak ki. Leveszik a páncéljukat, de kicsit megpihennek, mielőtt elrepülnének.

Követem a példájukat. Hanyatt vágom magam. Nézem a nyargalászó felhőket. Pár percre elpilledek...

Csobogásra ébredek. Felülök. Tőlem nem messze, sötét figura. Amikor már a második csukát teszi bilincsre, dühösen indítom a kamerát. Itt csak horgászni lehetne! (A táncpartnerét sem eszi meg az ember...) Ő is tudja - mégis lopja!

Viszi a békémet is...

A halőr nem veszi föl a telefont (szombat van szegénynek... :/ ), de a rendőrök hamar megérkeznek, és határozottak!

Estére megindul a rajzás. Áprilisi cserebogár. Megpezsdül a víz, de már csak fásultan dobálok.

... nem jó ez így!

+1 képtelenség: Úton...

Műszak után, késő este ér haza a busz. Kapkodok. Szendvicsek, innivaló stb. - utolsó simítások a bekészítet rohammotyón. Még egy nimfát tekerek a satuban. Mit lehet tudni, nem ez lesz-e a holnapi favorit?!

Behunyom a szemem, szinte azonnal ébreszt a rabszolgahajcsár. Még hogy okostelefon?! Kapja be az ébresztőfunkció! Zuhany, cigi, kávé - reggeli rutin... Faxom! Hajnal van még...
Mínusz öt fok.
A buszsofőr majdnem továbbmegy a sötét megállón. Hülyén vigyorog a botcsövet látva. Nem érti meg, hogy ha egyszer végre már lehet, akkor nekem mennem KELL!