Merítő

Categoria: 

Nimfámat a sodrással a csenevész kis fűz gyökere alatti padmalyba vitetem. Nem kell soká várnom, szinte azonnal megremeg a rikító színű jelző, majd határozottan kéri a zsinórt az alámosásban lapuló nagypöttyű. Az akasztás megugrasztja. Kitör a nyílt vízbe, ahol a sodrás most neki segít. Hű, de megy! Nincs mese, utána kell lépnem. Percekig eltart, amíg meg tudom fékezni a rohanását. Óvatosan lavírozva alá kerülök. Miután megcsöndesedik, a merettyűmbe kormányzom. Szájából kiakasztom a szúrós falatot, megcsodálom, lefotózom, és útjára engedem. Az átélt izgalmaktól remegő kezekkel nyúlok a part menti gazba ledobott merítőszákért. Hasznos kis szerszám! - miközben erőteljes mozdulatokkal igyekszem kicsapkodni a vizet a hálójából, pillantásom az üvegszálas keretére téved...

- " Miért nem dobál rájuk?" - kérdezte az öreg, amikor már másodszor buffant bele a süllő rablása az éjszakába...

A millennium évének egyik tavaszi délutánján találkoztunk először, a "Türrnél". Az öreg ott ücsörgött a spiccen, vastag, fenekezőre szerelt Germina botjainak nyelesebbik végén. Kiszolgált bringáját a kövezés oldalához támasztotta. Körülötte diszperzites vödör, kopottas, bélelt "bűrkabát", csíkos rafiaszatyor, és két egyforma befőttes üveg lakta be a keskeny kővéget. Ez utóbbiak egyikében piócák, a másikban kávé. Mint azt később megtudtam, ez az összkép legalább annyira hozzátartozott a helyi panorámához, mint a fejünk fölött magasodó, bajai Türr István emlékmű...

Engem, - tejfölös képű, csóró főiskolás ifjoncot -, a balinok utáni vágy hajtott ki a vízre az előadó termek komor falai közül. Napok óta a környéken rejcsúrozott a vermelésből előkeveredett küszöket vámoló balinhorda. Rájuk dobáltam pergető botommal, 2-es, 3-as méretű körforgóimmal, több-kevesebb sikerrel. Estére, mikor a fényváltás után már nem mutatták magukat az őnök, rendszerint elpakoltam a motyómat.

Kellemes volt a koraest, még nem volt kedvem az albérlet magányához. Lesétáltam hát az öreg horgászhoz, és jó estét kívánva megkérdeztem, hogy nem zavarná-e, ha kicsit leülnék "lesekedni"? Végigmért, majd a vödrét néhány centit odébb húzva, helyet kínált maga mellett.

Szótlanul teltek a percek, amikor szinte a lábunk alatt szétfröccsentek a kishalak.

- "Pezsdül a víz, jár a süllő. " - törte meg a csöndet az öreg, mintegy magának bólintva.

A második rablásnál felém fordult:
- "Na, nem megy? Pergetett délután, nem?"

- "Pergettem, de süllőt még nem fogtam így soha. Nincsenek is, csak körforgóim. Balinra, domolykóra..."

- "Ilyenkor jó az is! Hagyja csak itt a cuccait, és a bottal óvatosan osonjon a rablások fölé. Kicsit beljebb dobjon a parttól, és a vízzel vitesse a megállított "pörgőt" a partszélig. Ott húzza majd vissza a kövek mellet, de nagyon lassan ám, amit a "pörgő" még enged anélkül, hogy kihagyna!"

Úgy tettem, ahogy az öreg mondta, és a második bevontatásnál, fél távon, éles, karig érő koppintással be is jelentkezett az első pergetett, dunai tüskéshátúm. Rövidesen a második is...

Boldogan telepedtem vissza az öreg mellé, és halkan beszélgetni kezdtünk.

A beszélgetést, jó óra múlva, a balos (Sugovica felőli) botja végére erősített világítópatron tétova rezdülése, és a víz irányába induló határozott süllyedését megállító, emberes akasztás szakította félbe.

Az erős, tömör üvegbot kétrét görnyedt, majd hatalmas bókolásaihoz a 80-as orsó fékének recsegése adta meg az aláfestő zenét. Az öreg elfehéredő ujjakkal markolászta a parafát. Az első nagy roham után lábait a kövek közé támasztotta, és úgy, ültő helyéből kezdte visszapumpálni a vastag zsinórt a megakasztott harcsától. Mert, hogy az volt a horgon, ahhoz kétség nem is férhetett!

- "Legalább tízes!" - nyögte az öreg, - "Akkor is kijössz, az anyád..."

Talán öt perce sem tartott még a huzavona, mikor a felkattintott fejlámpa fényében megcsillant a jókora bajszos tátott szája.

- "Nyúljon bele, és ragadja meg az alsó ajkát! Na, ne féljen már, a horog a pállottjában van, nem akadhat a kezébe!"

Halvány képzetem sem volt, hogy mi a csuda az a "pállottja" (vaskos hús, a harcsa szája szegletében...), de mert röstelltem volna szégyenben maradni, eltökélten odaléptem a halhoz. Némi bénázás után, tapasztalatlanul keresgélő ujjaim stabil fogást találtak a hal csontos álkapcsán, így szerencsésen a partra rántottam a márványos sikamlósságot.

- "Erre most pertut iszunk! Szervusz Pistike, Karcsi vagyok!" - nyújtotta felém parolára a jobbját, és baljával, miután alaposan szemügyre vette a tartalmát, a kávéval töltött befőttes üveget is.

- "Egészségedre!"- szólt, miután visszaadtam a nem túl szokványos kávéscsészét.

- "Tudod azért néztem meg ennyire az üveget, nehogy összecseréljem. Ettől az átkozott hályogtól nem látok jól, ezért van minden itt a kezem ügyében. De néha mellényúlok, és nem veled szerettem volna leitatni a piócákról a levet..." - mondta furcsa hangsúllyal.

Éreztem, hogy itt valami huncutság van. Rákérdeztem.

Kortyolt egyet a hideg kávéból, rágyújtott egy cigarettára, és a kifújt füstbe mosolyogva belekezdett a történetbe:

- " Soha nem voltam semmi jónak az elrontója, de ha piszkálnak, főleg peca közben, azt nem szívlelem.
Világéletemben szerettem horgászni, a cimborákkal éjszakákba nyúlva főzőcskézni, mulatozni, iszogatni. Alkalomadtán a fehérnép csábításának sem álltam ellen. De aztán találkoztam az én drága kis Icukámmal, és Ő hellyel-közzel megszelídített. Mindketten a Ganzban dolgoztunk, ott ismerkedtünk meg. Nagy volt a szerelem, így hát összeházasodtunk. Kaptunk egy lakást az egyik bajai bérházban, és ott éldegélünk, azóta is.

Icu régebben, amíg nem fájt a háta, rendszeresen elkísért a horgászataimra. Péntek délután Ő hazaszaladt, kimosott, megfőzött. Én addig előkészítettem a ladikot, bepakoltam a sátrat, bográcsot, horgászbotokat, miegymást. Fölmotoroztam a "Galagonyáshoz", ott várt az én feleségem az ételhordóval meg a görbe lábú "Tacsi" kutyánkkal. Beültek, és meg sem álltunk a Pál-kő, a Nagy- Pandúr, vagy éppen a Kádár-sziget valamelyik homokzátonyáig. Egész hétvégén kint voltunk. Napoztunk, pihentünk, pecáltunk. Icuka is. Akkora süllőket fogott, mint ez a harcsa itt! Boldog évek voltak...

Aztán jött a rendszerváltás, az öregség, és ami ezekkel jár. Bezárták a gépgyárat, nyugdíjasok-, betegesek lettünk. Icuka gerincbántalmai annyira elhatalmasodtak, hogy már nem nagyon tudott elkísérni, még ide, a közeli Duna-partra sem. Az én egészségem is kezdett megromlani. Lábaim combnyaktörés miatt lettek bizonytalanok, látásom a hályogtól kezdte élét veszíteni, és a magas vérnyomásom miatt egyre többször szédültem meg.

A ladikot eladtam, és nem mentem már távolabbi vizekre. De Icu annyira félt-féltett, hogy nem akart egyáltalán elengedni, és mind gyakrabban vitába torkollt még az is, ha csak ide, a lakásunktól pár száz méterre lévő "Türhhöz" akartam is kijönni, kicsikét harcsázgatni. Persze mindig megbékültünk, amikor hazaértem, de látszott rajta, hogy "kavar" nekem valamit az én kis tündérem...

Van az én Icukámnak egy gyerekkori barátnője, ott lakik ő is a bérházban. Az engem sosem kedvelt! Amióta megismerkedtem Icuval, azóta fúrta a kapcsolatunkat, áztatott előtte.
De Icu kérésének mindig eleget tett. Akkor is, amikor önmérsékletre intette velem kapcsolatban, és akkor is, amikor arra akarta rávenni, hogy néha nézzen ki rám, ha öreg fejjel horgászni megyek.

Lehet, hogy Icu kedvére is akart tenni, de igazából csak azért járt ki, hogy engem bosszanthasson... Kijött, és úgy "tíblábolt", mintha véletlenül ténfergett volna erre. Leült fölém a kőre, és naphosszat járatta azt a lepcses kereplőjét, megkeserítve ezzel a pecáimat. Már tisztára az agyamra ment. Elhatároztam, hogy leszoktatom arról, hogy utánam koslasson!

Egy alkalommal ebédre volt hozzánk hivatalos a nagyságos asszony. Harcsapörköltet főztem, "csipedettel", jó sok szalonnával. Miközben szokása szerint szapulta a "semmirekellő férfiakat", és úgy általában a horgászokat, három tányérral is betörölt az általam készített halételből... Ebéd után félhangosan megemlítettem, hogy estére ki kellene ülnöm harcsázni. A két öreglány rám hagyta a dolgot. Cinkosan sutyorogtak valamit, majd rövidesen távozott a vendég. Közben én titokban kimostam két egyforma befőttes üveget, és az egyikbe az előre lefőzött kávét, a másikba a horgászboltban vásárolt piócákat öntöttem, vizestől. Elköszöntem Icukámtól és kijöttem.

Jól sejtettem! Éppen csak, hogy le tudtam pakolni, és a két üveget a vödröm takarásába rejteni, máris megjelent a "géppuskaszájú" felügyelőm. Megvártam amíg letelepedett, de most megelőztem a mondókáját. Magyarázni kezdtem neki, hogy a harcsa mennyire szereti a piócát, és kifordulva felé, hogy jól láthassa, amit csinálok, fölcsaliztam a horgokat a tekergődző férgekkel. Bedobáltam a botokat. Az üveget a maradék csalival látványosan visszatettem a vödör mögé.

Nagyokat fintorogva figyelte a ténykedésemet.

Néhány pillanattal később fölemeltem a kávéval töltött alkalmi poharat, de a tenyeremmel kitakartam az oldalát. Jót húztam belőle a tágra nyílt szemű asszony orra előtt, majd visszadugtam a helyére.

Ezt már nem állhatta meg szó nélkül:
- "Na de Kááároly, maga meg mit művel?" - kérdezte fejhangon, és ekkor már igencsak fehéredett az ábrázata.

Szemrebbenés nélkül válaszoltam:
- "Leittam a piócákról a levet. Miért, kér belőle?" - és odamutattam neki, ám ezúttal megest a piócáktól nyüzsgő edényt.

Mint akit kilőttek! Undortól eltorzult grimasszal fölpattant, de pár lépés után meg is torpant. Hangosan gurgulázva vett búcsút az ebédtől... aztán köszönés nélkül úgy itt hagyott, hogy azóta sem láttam errefelé - sőt, még a lépcsőházban sem viszonozza a köszönésemet, ha összefutunk!

- "Azért, " - tette hozzá végül kaján vigyorral az öreg... - "biztos ami biztos alapon, máig magammal hordom azt a két befőttes üveget!"

Teltek az évek, lassan igazi horgászbarátság lett a találkozásainkból. Hol süllőpergetés (!) közben ültem ki a harcsahorgász mellé, "kicsit lesekedni", hol harmatgilisztát gyűjtöttem az egyre romlóbb szemű öreg horgásznak, hol pedig - és nem is olyan ritkán -, az ebédlőasztaluk vendége voltam, ahol megismerhettem a törékeny-kedves Ida nénit is...

Egy borongós szeptemberi napon, a közös ebéd után szokatlanul csöndes volt az öreg. Megkért, hogy kísérjem le a pincébe, ahol a horgászfölszereléseit tartotta.
- "Pistike! Tegnap leszédültem a kőről. Csúnyán megütöttem magamat. Az a nyavalyás vérnyomásom... Huszár doki szerint ennyi volt... Megbeszéltem Icukával, hogy többé már nem megyek ki.
Szeretném, ha a két Germinát elvinnéd! Tudom, hogy nem "úgy" pecálsz, de hátha tudod őket használni valamire."

Gombóccal a torkomban, hosszan kezet fogtam vele...

Sokáig porosodtak a szobám sarkában. Tényleg nem tudtam mit kezdeni velük. Amikorra viszont a műlegyes "lejtőn" már egyre többször lett volna szükségem egy rövid nyelű legyes merítőre, előszedtem őket. Diófából markolatot faragtam. Ebbe illesztettem bele a spicctagok végeinek kb. 40 centis darabjait, kávaként ívbe hajtva a két rugalmas pálcát. Végül hálót húztam az így elkészített üvegszálas keretre, s ekképpen merítőszákként keltek új életre... legalábbis részben...

...legalábbis a Germinák...

A megszáradt szákot, mágneses csatjával fölpattintom a mellényem hátán fityegő karabinerre. Lépnék tovább, újabb pöttyös halat keresve. 
Valami löttyen a zsebemben. Megállok. Nyelek egy kortyot a magammal hozott, hideg kávéból. Pillanatra elkalandozik a tekintetem. Magasan a hegyek fölött, komor felhők közül, rám mosolyog a Nap:

- Isten nyugosztalja, Karcsi bácsi!
 
 

Hozzászólások

benyus képe

Jó volt!yes

-------------------------------------------------------------------------------------------------------
"A fantáziát kárpótlásul kaptuk mindazért, amik nem vagyunk, a humorérzéket pedig vigaszképpen azért, amik vagyunk."&

Pitti képe

Köszönöm! 

"Jé, ez berreg is?!"

polihangya képe

Gratulálok! jó kis írás.yes

 GDNT!
Üdvözlettel
polihangya