Karácsonyi sziget-túra

Categoria: 

Igen sötét volt, és csendesen ömlött az eső, mikor hajnal 4 órakor leadtam a csomagom az Air Tungarus kis utasfelvételi ablakánál a Hawai Nemzetközi Repülőtéren. A botjaimat tartalmazó csövet, amit egyébként szeretek magamnál tartani mikor repülök, a többi horgászbot tokkal együtt két gyönyörű stewardess felvitte a kabinba, és talán ettől a látványtól elbűvölve felejtettem el tiltakozni és ragaszkodni hozzá, hogy a botok a kezemben maradjanak. Másik 19 őrült pecással keltünk útra, hogy kipróbáljuk erőnket a „világ legkeményebben küzdő” halának is nevezett Bonefish-sel. Az uticél a Karácsony-szigetek volt, közel az Egyenlítőhöz, a Csendes óceán közepén.

Mi késztet valakit arra, hogy a dán tél közepén, ilyen messzire utazzon.... Részemről a felelősség legnagyobb részét az amerikai horgászújságokra helyezném, amikből éveken át gyűjtöttem az ötleteket, javaslatokat. Különösen azok a cikkek voltak rám hatással, melyekben léggyel is megfogható egzotikus halakról írtak, és mivel nekem, útban Új-Zéland felé, mindenképpen át kellett szállnom Hawaii-on, a választásom egyértelműen a világ legnagyobb bonefish állományánának otthont adó Karácsony-szigetekre esett. Miközben a különleges építésű Boeing 737-es lassan emelkedett a nehéz, sötét esőfelhők között, lehetőségem volt megismerkedni egy-két emberrel, akik velem együtt bonefish vadászaton lesznek a következő héten.

Úgy 11.000 méteres magasságban a gép dél felé fordult, és ráállt a légifolyosóra, az utastérben pedig röpködtek a hangos megjegyzések mint: „már majdnem a szákban volt” meg „soha nem láttam ehhez hasonló halat”.... szóval, jó társaságba keveredtem, közben lecsúszott a kötelező reggeli előtti ital. Az alatt a három óra alatt, ameddig a repülés tartott, mire landoltunk Casady Repülőtéren a Karácsony-szigeteken, én nagyobb elméleti tudásra tettem szert a bonefish horgászatáról, mint amennyit valaha összeolvashattam volna.

Az útlevél és vámvizsgálat az első benyomás amit kap az utazó egy nemzetről, és itt a 30 fokos hőség ellenére, nyugodt és kedves ellenőrzésen estünk át. Ez a hangulat ez egész ott tartózkodásunkra jellemző volt. A Karácsony-szigetek a világ legnagyobb atollja, kb. 50km hosszú, a számunkra különösen érdekes lagúna pedig, úgy 14 km átmérőjű. A szigetnek 1.500 lakosa van, szinte mindannyian polinéz származásúak, többnyire kopratermelésből (egy pálmafaj), és halászatból élnek. A szigetcsoportot, ahova A Karácsony-szigetek is tartozik, Line-szigeteknek hívják, a Gilbert-szigetekkel együtt 1977 óta alkotják a világ egyik legkisebb nemzetét, a Kiribati Köztársaságot.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Kiribati
Az alig 100.000 lakosú Kiribati nem igen ismert a világban, talán pont a Karácsony-szigetek a legismertebb, ahol hidrogénbomba tesztelés volt az ötvenes években, ami hála Istennek, nem okozott érezhető, látható károkat.

A hotelbe tartó busz keresztülment Banana-n, a sziget második legnagyobb faluján, ami jó alkalmat adott nekünk a mindennapi élet megszemlélésére. A színes ruhákba öltözött helyiek dolgozgattak, de azért volt idejük egy mosolygós, barátságos integetésre. Itt-ott kapargáló tyúkok, csupaszon futkározó gyerekek, és túrkáló malacok keveredtek a háttérbe. A Captain Cook nevű - egyébként a sziget egyetlen - hotelében szálltunk meg, mely továbbépítése az egykori katonai bázis tisztikvartélyának. Egyébként, teljesen rendes kis szálloda volt, csodálatos fekvéssel, pálmák között, 50 méternyire a parttól. Miután kipakoltunk, összegyűltünk lenn egy kis „eligazításra” a heti horgászatról. Eddie, a gájdok főnöke, akit Big Eddie-nek hívtak, megmutatta, hogyan kell dobni a bonefish-re, és bizony tudta kezelni a botot. Minket 4 csoportra osztottak a másnapi horgászathoz.

A mi csapatunknak partról kellett horgásznia az első napon. Egy platós kocsival vittek körbe a számtalan kisebb lagúna között, amire egy ferde tető volt felszerelve. Gondoltam is, itt aztán biztosan sűrűn esik az eső, aztán rájöttem, a tető az erős nap miatt van. Nekünk azt tanácsolták, kalapot, hosszú nadrágot és hosszú ujjú inget vegyünk fel, a testünk „védtelen” részeit pedig kenjük be rendesen 20-24 faktorú napkrémmel. A 25-30 fokos vízben semmi szükség gázlóruhára, csak egy cipőre, ami véd az esetleges kagyló stb. sérülések ellen. Flat-ra való spéci gázlócipő, búvároknak készült neopréncsizma, vagy egyszerűen egy magasszárú dorkó is megteszi.

Szendvicsekkel, sörrel, üdítővel raktunk tele egy hűtőládát, majd elindultunk a dzsungelszagú pálmaligeten keresztül az első hely felé, ahol szerencsét próbáltunk. Nehéz leírni az első érzést, amit az ember átél, mikor megáll a lagúna sekély, határtalan fehér vize előtt, amit egy erős vonal választ el a mélyebb kék víztől, de a látvány egy életre megmarad az emlékezetében.

Teinang, aki a mi gájdunk volt az első napon, átnézte a felszerelésünket és a legyeinket. Ezután megmutatta mindenkinek, hogy merre menjen horgászni. Velem jött először, majd mindenkinek segített felváltva egymás után. Életemben először horgásztam egy profi gájddal, és egyik kérdésemet mondtam a másik után, miközben a térdig érő vízben gázoltunk előre. Hirtelen, a várt válasz helyett, egy határozott mondat hangzik el: „bonefish one-o-clock 25 feet”. Vagyis, bonefish egy óra irányában kb. 8 méterre. Sikertelenül próbálom felfedezni a halat, mire Teinang azt mondja: „moving to two-o-clock, cast now”. Szóval már 2 óra irányában van, és dobnom kellene, de hol van a hal??? Nagy nehezen meglátom a sötét árnyékot, dobok, és a légy fantasztikus pontossággal landol körülbelül egy fél méterre a haltól, ami erre, hirtelen ijedtséggel elhúz.
Teinang barátságosan vigyorog, és megkérdezi, először horgászok-e bonefish-re! A következő dobás jobban sikerül. A hal észreveszi a legyet, szépen követi, de nem kap rá. Végül is olyan közel jön hozzánk, hogy a mi árnyékunktól rémül meg. Teinang mosolyogva mondja, most már ismerem a bonefish-t, és átmegy a másik pecásnak segíteni.

A következő órában 10-15 bonefish-re dobok, és legalább ugyanennyit elijesztek, mert nem látom őket időben. Mikor egy hal, a legnagyobb meglepetésemre, elkapja a legyet, úgy érzem, mintha a szívverésem is megállt volna egy pillanatra. A következő, ami eljut a tudatomig, az a pattanó hang, amit a legyezőzsinórt és backinget összekötő csomó ad, mikor átugrik a gyűrűkön. Ösztönösen felnézek, hogy kövessem a legyezőzsinór végét, ami nagy meglepetésemre már 40-50 méterre van tőlem. Mikor visszatekertem a zsinór nagy részét, ismét tesz a hal egy pár rövidebb kirohanást, majd kiemelhetem életem első bonefish-ét. Hát ő meglepően kicsi, úgy 27-30 cm körüli. A karácsony szigeti szabályok „no-kill-t” és szakállnélküli horgot írnak elő, így könyebb is visszatenni a halat. A két másik flat-en, ahol még aznap horgászunk, még 4 kapásom van. Egyet megfogok, egy leakad, kettő pedig könnyedén vágja el az előkét a korall éles szélein.

Úgy öt óra körül érünk vissza a hotelbe, ahol zuhany és kis vakarózás után hatkor találkozunk egy óra lazításra a hotel mellett lévő pálmalevelekkel fedett teraszon. A bár gondoskodik hideg italokról, mi pedig horgászélményekről. A vacsorát 7 órakor tálalják, ami tőlem 5 csillagot kap.
Előétel: pácolt nyers hal sushi stílusban
Főétel: homár vagy steak
Dessert: csümölcstorta
Jó étvágyat!

Ezután már egy-két koktél is épphogy lecsúszik, és irány az ágy. Nem nehéz álomba esni így, az első napon. Gondolatok százai keringenek a fejemben, ég a testem az erős naptól, ahol nem kentem elég napkrémet, miközben a forró, párás, trópusi éjszaka ölel át.

A másnapi program egy táblára van írva a hotel éttermében. A mi csapatunknál: Punting és bonefish áll. Hét órakor jön értünk a gájd, akivel fél órás vezetés után érünk Londonba. Útközben több-kevesebb sikerrel próbáltuk kikerülni az útat keresztező rákok százait. London kikötőjéban 5 punt vár ránk. Egy punt, az egy kb. 6 méter hosszú, lapos fenekű csónak, rajta két 40 lóerős motorral. Látok még a kikötőben egy 10-12 méter nagy hajót, amit big-game horgászatra használnak. A sziget körüli vizekben rengeteg tonhal, wahoo, barrakuda, marlin, vitorláshal és trevally található.

A nagy lagúna végtelennek tűnik, amin a mi hajónk mint egy kis narancssárga pont halad keresztül. A sirályok és fregattmadarak kiabálva követnek bennünket, mellettünk pedig repülőhalak próbálnak sikertelenül a levegőben maradni. A csapat mókamestere, egy 70 éves orvos, kihasználja az időt, és elkezd egy 15cm-es wobblert vontatni, miközben a punt háromszor gyorsabban halad, mint ahogy Dániában vontatnánk. A wobbler korcsolyázik a víz felszínén, nem sok esélyt adok neki. Az én véleményem persze nem zavar egy kb. 5 kilós trevally-t, ami a brutális rávágás után keményen megdolgoztatja a botot. El sem tudom képzelni, milyen küzdelem volt a 35 kilós trevally, amiről egy fénykép a szálloda bárjában ki van rakva. Még kettőt fogunk mire kiérünk a flat-re. Két ember kiszáll, majd miután megmutatták nekik, merre horgásszanak, megy a punt tovább a többiekkel.

A flat-ek a dagály-apály vízmozgásától függenek, és a gájdok tudják, mikor, hol lehet legjobban horgászni. A bonefish a befelé jövő dagály követi, így jönnek be táplálékot keresni. Az Egyenlítőn állandó keleti szél fúj, és mi megpróbáljuk ezt hátszélként, előnyünkre használni. Igaz, a szél inkább barát mint ellenség, mert a felszínen lévő hullámok alatt kevésbé óvatos a bonefish. De a legjobb, hogy a szél szárazon tart bennünket ebben a párás környezetben.

Nem sok métert mentem, mielőtt megláttam az első bonefish-t. „Tailing” mondanák az angolok, mivel kilátszik a hal farka a sekély vízből, miközben az túrja a fenéken lévő svédasztalt. Hátszéllel nem nehéz odáig dobni, annak ellenére, hogy közel landol a halhoz a légy, mégis rögtön elkapja. Az orsó magas hangján hallom, hogy egy jó bonefish, semmi perc alatt lehúz 80 métert. Mivel nem úgy néz ki, meg akar állni, magasra tartott bottal rohanok utána, vigyázva, hogy a korall éles szélén el ne akadjon a zsinór. Több mint 100 méterre tőlem a mély vízben hirtelen megfordul a hal, és irány felém! Tekerem veszettül az orsót, s közben az jut eszembe, ki volt az az okos, aki szerint a legyezőorsó csak a zsinór tárolására szolgál... 15 perc és 3 kirohanás után szépen visszaengedem a 66 centis, talán 2,5 kilós halat, és csodálkozom, hogy szinte görcsben van a bal kezem a tekeréstől.

2 óra múlva szednek össze bennünket, addig én biztosan elijesztettem vagy 50 bonefish-t, ötször elvágódott az előkém a korallokon, és elvesztettem egy szép halat, ami egy határozott rántással elszakította a harmincas előkémet, mikor a zsinór ráhurkolódott az orsó fogójára. Örömmel nyúlok a hideg sörért, miután elfoglaltam helyem a punt-ban. Este a laza óránk bonefish és trevally történetekkel telik. Ha valaki olyan hallaná ezeket, aki nem horgászott még itt, csak csóválná a fejét.

Egyik nap követi a másikat, élmény, élmény után. Rengeteg 2-3 kilós bonefish-t fogunk, szinte mindenki fog egy pár 3-4 kilósat, és néhány 5-6 kilós is akad. Úgy belejövünk, hogy az utolsó napokban 10-20 hal a napi norma. Akik az AFTM 10-15 szerelékkel trevally-re horgásznak, 9-10 kilósokat is fognak. Az én legjobb napom az utolsó előtti. A sok bonefish mellett gyönyörködöm a felettem repülő fregatt madarakban, egy hatalmas, étkezőasztalnyi rája úszik el méterekre mellettem, az egyik 3 kilónyi bonefish-emet pedig egy cápa vadássza és harapja ketté. Az utolsó este fenséges lakomával telik, majd zenével és tánccal búcsúznak tőlünk a helyiek. Igazi korona egy túlságosan rövid hét végére.

Szöveg és fénykép:
Steen Larsen

U.i.
Steen Larsen, Európa egyik leg(el)ismertebb outdoor-horgászújságírója és fotósa. Bejárta a fél világot, fényképekkel, sztorikkal, filmekkel gazdagítva a pecásirodalmat.
www.steenlarsen.net
www.steenlarsenfilm.dk

Nem összekeverendő az írás szigetével, de van még egy Karácsony-sziget, ami Ausztráliához tartozik, Jávától (Indonézia), délre fekszik.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Kar%C3%A1csony-sziget

Hozzászólások

Helix képe

 A legnagyobb bonefish-ek - tudtommal - nem Floridában, hanem Új-Kaledóniában (AUS) vannak. A Terep és az időjárási viszontagságok nagyon megnehezítik a horgászatot itt (derékig, mellig érő flats-ek, viharos szél), már az írásos dokumentumok és az elbeszélések szerint.

Zo'

Member of Danielsson Ambassador Program /www.danielsson-flyreels.se/

"Közelít a Horizon-hoz a Helix..." /Naplemente műlegyes nyelven/

Ré képe

Floridában vannak a legnagyobb bonefish-ek, viszont horgásszák is őket keményen, ezért nagyon nehéz fogni belőlük. Nem véletlenül utaznak az amerikaiak is mindenfelé a világba. Venezuela (Los Roques) legnagyobb előnye, hogy szinte az egyetlen hely a világon, ahol egyedül, guide nélkül is van esélyed halat fogni. Ezenkívül viszonylag családbarát hely, azaz egy utazásnak nem lesz feltétlenül válás a vége. Ennek ellenére mindenkinek inkább a guide-os horgászatot ajánlanám így két út után, teljesen más minőségben tudsz úgy horgászni, ráadásul egyedül könnyű lukra futni még egy ilyen helyen is.

Zotyó képe

Szia Ákos!

No nem mintha fenyegetne engem egy bonefisfh-túrán való részvétel, de szívesen olvasom a beszámolókat. Említed itt ezt a Florida Keys-t , ez valami bonefish Eldorádó ? Nem vagyok járatos a témában abszolút csak a Te és a Horog által leírtakból tájékozódom. Ti ugye Venezuelába nyomtátok. Miért arra esett a választás , miért nem erre a floridai helyre?

üdv

(no most rá is kerestem , nem semmi iparág van ráépítve szóval lehet meg is válaszoltam magamnak  Smile , meg a környék is elég "iparosodott" meg nyüzsgő)  Eltaláltam? Smile

Ré képe

Azért a horgászok erősen hajlamosak túlbecsülni a távolságokat. Én is fogtam több három kiló körüli bonefish-t és talán 60-70 méterre mentek, ami egyébként baromi nagy távolság. Ez persze nem jelentene semmit, de Chico Fernandez a bonefish-ről szóló könyvében leír egy érdekes kísérletet: az felső száz yard backing alá más színűt rakott az orsóra, mivel ő is sokallta a fárasztás közben lehúzott backingről szóló beszámolókban szereplő számokat. Azt írja, hogy több mint másfél év után - amikor már el is felejtette a dolgot - látta meg az eltérő színű backinget a dobon, miután véletlenül egy cápát akasztott meg a bottal. Előtte több száz bonefish-t, köztük több öt kiló körülit (na ja, a Florida Keys) fogott, de egyik sem húzott le száz yard backinget. Az viszont kétségtelen, hogy iszonyatos tempóval úszik fárasztás közben, és a kirohanások nagyon-nagyon hosszúak. Szerintem egy másfél kilós bonefish egy nyolc-tíz kilós nyurgaponty védekezését produkálja.

Zigi képe

Nem is annyira az erő, inkább a gyorsaság az elképesztő ezekben a halakban. Igaz, általánosan mondva is, a meleg tengeri halak sokkal keményebben küzdenek, mint a mérsékelt égövi testvéreik.

Életem legvadabb édesvízi fárasztásait szivárványos pisztrángok, illetve stealheadek, adták, rögtön utána lazacok. Mellettük emlékszem még egy-egy szép sebesre, szaiblingra, amurra, pontyra, csukára.... és nagyon határozottan életem első tonhalára. Nem is igazi tonhal volt, csak egy bonito, egy nagy makréla, talán 2 kiló ha lehetett. Egy 30 librás botra akadt vontatás közben. A 30 librás botot ismertem, ilyennel szoktunk horgászni télen tőkehalra az északi tengerben, dolgoztunk a félkilónyi pilk-kel 30-50 méteres mélységben, majd pumpáltuk fel az 5-10 kilós halakat. Vicc nélkül, a kétkilónyi bonito keményebben cibálta a botot, mint egy 10 kilós tőkehal. A legtöbb halfajnak van egy egyéni stílusa, mozgása fárasztás közben. Van amelyik forog, másik rázza a fejét, rángat, tapad a fenékre.... A bonito cikázott. Mivel a 30 lb.-rás bot és 0,80-as zsinór azért sok volt neki, így jobbra-balra úszott iszonyú sebességgel. Ehhez olyan gyorsan mozgatta a farokuszonyát, hogy a kezemben azt a ritmust éreztem, amit legjobban a géppuska szóval tudnék jellemezni.

Könnyebb pergető szerelésre, 8-10 legyesbotra ezek a halak életreszóló élményt adnak. Mármint a kétkilós bonitók is simán lehúznak 100 métert az első kirohanásban, és nem adják fel hamar. A bonefish talán még gyorsabb a tonhalféléknél, de nem mondanám, hogy kitartóbb. Egy „megvadult” 2-3 kg-s bonefish után viszont sűrűn szaladni kell, mert nem elég a 150m backing, ha pedig megpróbálod megállítani, akkor általában szakít. De nehéz ezt így leírni, legjobb személyesen kipróbálni Smile

.....

Sok ember horgászik egész életén keresztül anélkül, hogy tudná: nem is a halat keresi.

(Henry David Thoreau)

mada képe

"Ösztönösen felnézek, hogy kövessem a legyezőzsinór végét, ami nagy meglepetésemre már 40-50 méterre van tőlem. Mikor visszatekertem a zsinór nagy részét, ismét tesz a hal egy pár rövidebb kirohanást, majd kiemelhetem életem első bonefish-ét. Hát ő meglepően kicsi, úgy 27-30 cm körüli."

Mekkora erő van egy ilyen "dögben" Unsure ?
És én még a balint harcias halnak tartottam (eddig) Yes

köszi a feeling-t Zigi Yes

"úr isten! mit tettem!?"