A horgászbot legendája

Categoria: 

 

Vannak dolgok az életben, amikre nincs ésszerű magyarázat. Egyszerűen el kell fogadni ezeket. Horgászbot vásárlásakor lehet érezni néha, hogy a kezünkbe simuló, büszke pálca olyan, mintha onnan metszették volna ki. Ezeknek a botoknak varázserejük, lelkük van, velük fogjuk a nagy halakat – de minden hiába, ha türelmetlenek vagyunk.

És amíg e fontos kellék nem teljesítette küldetését, hiába szerzünk be másikat. Amíg el nem jutunk oda, hogy a ránk és a botra kirótt varázslat beteljesedjék…

A 2005-ös esztendő izgalmas, élményekkel teli, különleges horgászkirándulást tartogatott számomra: megismerhettem Mongólia északi tartományát, amely környék még a világot járt horgászok számára is komoly kihívást jelent. A hiányzó felszerelés, a botok beszerzéséhez tapasztalt útitársaim tanácsait kértem, és így hosszan gondolkodtam egy 8-as zsinórosztályú legyezőboton. Szükséged lehet rá, mondták, egy nagyobb hal megfogásához elengedhetetlen. Megfogadtam a tanácsot, és a bot a hozzá tartozó zsinór és orsó társaságában velem együtt repült a végtelen Dél-Szibéria irányába.

Mongólia északi részén, Batsiret városkától 10–15 kilométerre, az Onon folyónál terveztük a horgászatot. Sajnos az időjárás nem volt túl kegyes hozzánk, ott-tartózkodásunk első hete alatt a sok eső miatt a vízállás túl magas lett, ezért a kis mellékfolyókban próbálkoztunk tovább személyesen is megismerkedni a csak Mongóliában élő, hatalmasra növő lazacfélével, a tajmennel. Nem sokkal korábban kezdtem foglalkozni a legyezéssel, és nem voltam felkészülve egy ilyen utazásra – de gyerekkorom kedvenc könyve és egy korábbi ígéretem visszavonhatatlanná tette a részvételt. Nagyon nehéz hónapok álltak mögöttem, így jól jött ez a kirándulás, szükségem volt a kikapcsolódásra. Órákon keresztül figyeltem a többieket, csodáltam hozzáértésüket, és próbáltam utánozni, ahogy a legyező horgászatot művelték. Könnyed, légies mozdulatokkal szálltak a legyek 15-20 méterre. Fantasztikusan éreztem magam…

Másnap reggel másodmagammal az egyik kis folyó meseszép partjára érkeztünk. A túlsó parton, kicsit feljebb két gyönyörű égerfa állt, lejjebb vagy tizenöt méterrel keresztbe borult fatörzsön bukott tovább a víz.
 

A nap gyönyörűen sütött, csak a víz csobogását lehetett hallani. Keresztbe dobtam a folyón a fekete Wooly Buggert, és a sodrás szépen kifeszítette a zsinórt. A csali leúszott a bedőlt fáig, kihúztam a legyet, és újra átdobtam a másik part irányába. A negyedik lesodródásnál a streamer megint beúszott a fa alá. A zsinór megfeszült, aprókat húztam rajta, amikor hirtelen elnehezült a bot vége. Belehúztam egy erőset, a a bot aprót nyekkenve fejezte ki nemtetszését, és úgy maradt. Elakadtam, gondoltam csüggedten, de mire ez átvillant az agyamon, a zsinór elindult a húzás irányába. Nagyon lassan húztam felfelé, olyan érzés volt, mint gyerekkoromban a Balatonban akasztott nagykabát. Aztán a bot spicce megremegett. Nagy hal van a horgon!
Erős izgalom lett rajtam úrrá, teljes erővel húztam felém a zsákmányt. A parabola formájúvá görbült bot engedelmesen követte utasításaimat. A hal elém érkezett, majd méltóságteljesen megállt, apró rándulásokkal jelezve ottlétét. Egy pillanatig tanácstalanul bámultam a vizet – semmi nem látszott. Elszántan kapaszkodtam a botba, és emelni kezdtem a láthatatlan óriást. Lassan megmozdult, nagyon lassan, centiről centire lopva a zsinórt, jött egyre közelebb. Kibukkant a vízből a titánkarika, ezzel kötöttem fel a horogelőkét. Még egy jó fél méter, és meglátod, zúgta a fülembe az adrenalin. Már látni is alig láttam… amikor a hal megunta a játszadozást.
A következő pillanatban a bot vége a víz felszínébe rándult, a biztosnak vélt zsákmány elemi erővel indult vissza, a bedőlt fa irányába. Kirántotta a kezemből a két és fél méternyi zsinórt, majd a bot következett… volna, de feleszméltem, és belekapaszkodtam. Néhány méterre felrobbant a víz, és kéttenyérnyi, hatalmas nyitott szájat láttam egy pillanatra. A hal megpördült, ám ezt az előke már nem bírta, a zsinór csattant egyet, és a bot kiegyenesedett. A csendesedő hullámokat bámultam kiszáradt szájjal. Leroskadtam a partra… A hal elment!

Éveken keresztül meséltem a történetet, újra és újra átéltem a néhány percet, és ott voltam azon a varázslatos helyen. Sokszor álmodtam is, hogy fárasztom a nagy halat, de mielőtt a szákhoz nyúltam, mindig felébredtem. Azok a reggelek mások voltak, azokon a napokon mindig minden másképp történt. Telt-múlt az idő, lassacskán szereztem némi gyakorlatot a legyező horgászat varázslatos világában. Sok szép helyen horgásztam, gyönyörű fogásaim voltak, de a nagy hal… valahogy mindig elkerült.
A hideg idő beálltával minden évben felmerült a galócahorgászat lehetősége. Évekig halogattam, nem éreztem magam elég felkészültnek a komoly kihívásra. A legnagyobb édesvízi pisztrángféle horogra cserkelése nem egyszerű feladat, és persze tökéletes technikai felszerelés is szükséges hozzá. 2009-ben végre elszántam magam, érdeklődtem, informálódtam, majd szervezni kezdtem az utazást. Legyeket kötöttem, és átnéztem a felszereléseimet: előkerült a legendás bot és a hozzá tartozó, kicsit már kopottas orsó. Nyilvánvalóvá vált, hogy a nagyobb zsinórosztályú, erősebb felszerelés beszerzésének most jött el az ideje.
A következő héten az egyik szomszédos ország fővárosában volt dolgom, meglátogattam egy ottani horgászboltot, és megvettem egy remek orsót egy csúcskategóriás bottal. Ezekkel már nyugodtan készülődtem a decemberi utazásra. Leendő házigazdáink többek között arról is tájékoztattak, hogy két napunk lesz galócát zsákmányolni, a hajnali és a szürkületi órák a legesélyesebbek.
Késő este érkeztünk Szlovéniába, a Száva-Bohinka folyóhoz. Kellemes idő, 10 Celsius-fok és barátságos házigazda fogadott minket, két pohár ital kíséretében. Átbeszéltük a következő két nap várható történéseit, s közben szereltünk. Az új, kilences botra az új orsót és süllyedő zsinórt tettem, amit a korábbi tanácsoknak megfelelően egyméteres előkével toldottam meg. Végül elégedetten suhintottam néhányat. Tökéletes, gondoltam, ezzel nem lesz nehéz a majd’ húszcentis legyeket eldobni. Hogy ne érjen kellemetlen meglepetés, összeállitottam még egy felszerelést: a Mongóliát megjárt nyolcas botot raktam össze a hozzá tartozó orsóval és egy intermediate zsinórral, amire 20 librás hardmono előkét hurkoltam, 29-es fluorocarbon horogelőkével. Aludni tértünk.

Hajnali ötkor már talpon voltunk. Finom, meleg kávét kortyoltunk éppen, mikor horgászvezetőnk megérkezett. Siessünk, tudatta érthető angolsággal, nem sok időnk van a peca megkezdéséig. Magunkra öltöttük horgászruháinkat, és kiléptünk a friss levegőre. Hajnali három óta esett az eső, óriási fák alatt ballagtunk a folyó felé. Még sötét volt, bal kéz felől a víz morajlása zúgott biztatóan a fülünkbe. Csak a hajnali félhold sápadt fénye segített a tájékozódásban, de már láttuk a víz felszínéről visszaverődő ezüstös csíkokat. Még ötven méter, még húsz… Megérkeztünk! Egy kiszélesedő folyómederben az új bottal kezdtem vallatni a vizet. Szokatlan volt a süllyedő zsinór használata; eleinte Laokoón-csoport-szerű figurákat mutattam be, de lassan kezdtem rájönni a helyes technikára. A következő két és fél órában végighorgásztunk egy másfél kilométeres, igen változatos partszakaszt, sikerült beszakítani két jól fejlett legyet, és volt két kapásom. A délelőtti peca utolsó állomásán, egy híd alatt sikerült rendesen elázni, miközben óriási sziklák között, mélykék vízben egy irdatlan méretű galócára horgásztam – eredmény nélkül.
Délutánra a folyó vízszintje jelentősen megemelkedett, és a reggeli átlátszó, tiszta víz teljesen zavarossá vált. Kissé kedvetlenül szedelődzködtünk, nem éreztük a halfogás esélyét, bár vezetőnk váltig állította, hogy ilyen opálos vízben sokkal könnyebb galócát fogni. Nos, ez hamar kiderül, gondoltuk – húsz perccel később pedig ismét a folyóparton álltunk. Ezúttal is egy híd fölötti részen kötöttünk ki. A magas vízállás ellenére a meder gázolható volt, óvatosan mozogtam, nem kívántam közelebbi kapcsolatba kerülni az autóban hagyott száraz törülközővel. A parttól néhány méterre, a vízben állva horgásztam az előttem zúgó, morajló vizet. Felfelé dobtam a legyet, a sodrással vitettem lefelé, miközben apró köröket írtam le a bot spiccével. A kifeszülő zsinór a híd alatt állította meg a műcsalit, de nem történt semmi. Folyamatosan szűrtem a vizet, miközben lassan besötétedett. Vezetőnk apró füttyel jelezte, hogy figyeljek, a legjobbnak tartott negyed óra következik!

Automatikus mozdulattal ellenőriztem a féket az új orsón, és elégedetten nyugtáztam az eredményt. Jó az új bot, jó az új orsó, már csak egy jó hal hiányzik… Elmosolyodtam, majd könnyed mozdulattal küldtem a legyet a sodrás szélébe. Már koromsötét lett, a látás sejtéssé alakult. A csalit közben a sodrás a híd alá vitte, apró húzásokkal próbáltam a legyet ellenállhatatlanná tenni, és minden idegszálammal a zsinórra koncentráltam. Abban a pillanatban a zsinór megfeszült. Végre kapás van – futott át rajtam a régóta várt bizsergető érzés. Határozott mozdulattal bevágtam, a bot karikába görbült, majd olyan dolog következett, amire egyáltalán nem számítottam: a bot felrobbant a kezemben! Döbbenten álltam a térdig érő vízben, kezemben egy horgászbot torzójával. A négyrészes, bivalyerős csúcsmodell váratlan reakcióját el sem akartam hinni. Minden horgász rémálma a bottörés – ráadásul itt és most! Elkeseredve kezdtem összeszedni felszerelésem romjait, ráadásul az is kiderült, hogy nem kapásom volt, csak elakadtam valami vízszint alatt rekedt hordalékban… Nagy nehezen sikerült beszakítani a 20 librás előkét, majd összemarkoltam a felszerelést. Nem igazán értettem, hogyan törhet szét ilyen könnyedén a roppant erős, kilences bot, de miután a legyes manufaktúrák legjobbjai minimum 25 év garanciát adnak termékeikre, nem rágódtam tovább a nap történésen. Későre járt, aznapra nekem elég volt, befejeztem a horgászatot.
Visszaérkeztünk a tanyára, senki nem fogott halat – igaz, több bot sem tört el. Nekiálltam átszerelni a következő napra. Előkerült a nyolcas, Mongóliát megjárt bot, amit az új orsóval párosítottam össze.
Miután ezzel elkészültem, rendet raktam a legyes dobozomban is. Nekiálltam a hiányzó példányokat pótolni: 3/0-s, a helyszínen vásárolt, hosszú szárú horgokra kötöttem nagyméretű, 18–20 centis kishal utánzatokat. A legyek testét fehér nyúlszőr csíkokból alakítottam ki, de nem ólmoztam alá, mint az előző napon. Aranyszínű dekoranyaggal színesítettem a szem fölötti részt, majd a horogszemnél elhurkoltam a kötőcérnát. A következő órában még két hasonló legyet kötöttem, és noha valami még hiányzott, elégedetten szemléltem az eredményt. Ismét eljött az alvás ideje.
Másnap hajnalban a megszokott sötétségben botorkáltunk az öltöző-légykötő szoba irányába. Felszereléseink katonás rendben sorakoztak a helyiségben az alacsony plafonra szerelt bottartó állványon. Nekem már csak egy felszerelésem maradt, de bíztam magamban és az új orsóban – tökéletes fékkel, feszesen fogja a nehéz merülő zsinórt. Öltözni kezdtünk. A tenyérnyi szobácskában nehezen fértünk el egymás mellett, ahogy egymás után húztuk fel a speciális ruharétegeket. Már csak a kabát volt hátra, amikor egy óvatlan mozdulattól a felszerelésem a padlóra zuhant. Az orsó hangos koppanással ért földet, a bot végét épp el tudtam kapni. Elakadt a lélegzetem. Már csak ez hiányzott! Idegesen vettem szemügyre az orsót: apró deformálódást láttam rajta, de úgy tűnt, a szerkezet tudni fogja eredeti funkcióját. Már felöltözve vágódtam vissza a légykötő satu mellé, és gyors mozdulatokkal húztam függőleges csíkokat az előző este kötött legyekre. Ez hiányzott nekem, ez lesz a nyerő légy!

Az eső elállt, pillanatok alatt az autóban ültünk, és tíz perc alatt a folyó partján voltunk. Vezetőnk tanácsának megfelelően háttal a víznek kezdtük véglegesíteni a felszerelést. Bejáratott mozdulatokkal ellenőriztem végig a gyűrűket, a csomókat és az orsót. Meghúztam a zsinórt, kicsúszott a kezemből. Nem lazítottam volna ki a féket? Újra meghúztam a zsinórt – megint kicsúszott a kezemből. Izzadni kezdtem, pedig nem volt meleg. Felkapcsoltam a fejlámpát, és tüzetesen átvizsgáltam az orsót: ekkor vettem észre, hogy a dob deformálódott, és a peremszerkezetre szorult. Elkerekedett szemmel bámultam a sérült alkatrészeket, és úgy éreztem, minden összeesküdött ellenem. Egy hetet csúsztunk az indulással, előző nap az áradás, a víz bezavarodott, este a bottörés, ma reggel pedig az orsó… Megrendülten bámultam a semmibe, és arra gondoltam, hogy nem is horgászom. Feladtam a harcot.
Néhány pillanattal később automatikus mozdulattal nyúltam a mellényem jobb alsó zsebébe. Oda rejtettem a tartalék orsót, a dobjára csévélt intermediate zsinórral, ami a víz felszíne alatt mozgatja a legyet. Ezt az orsót akartam lecserélni nehézkes és nem megbízható fékje miatt – de most nem volt más választásom. Vagy ezzel horgászom, vagy semmivel. Döntenem kellett. Leharaptam az előkéről a legyet, és kihúztam a gyűrűkből a süllyedő zsinórt. Gyors mozdulatokkal tekertem fel a zsinórt a dobjára, majd orsót cseréltem. Jó öreg pecabotom és orsóm került a kezembe – de akkor már minden mindegy volt, csak horgászni akartam, feledve ezt a ritka szép pechsorozatot.
A sötétség a szokásos halnélküliséget hozta. Lassan pirkadt, a vízállás sokat javult az előző nap óta. Zúgók alatti fehér vizeken, és nagyobb mélyedésekben próbáltam szerencsét – eredmény nélkül. Vezetőnk egészen lehetetlen helyekre is beállított, néha úgy éreztem magam, mintha speciális dobásgyakorlaton vettem volna részt.
Kilenc óra előtt nem sokkal egy kis híd fölötti részen horgásztam, onnan sodortattam a part felé a reggel elkészült streamert. A part közelében, a hídláb mellett körülbelül egy méterrel feszült ki a zsinór, belehúztam egyet. Szó szerint felrobbant a víz, váratlan és döbbenetes erejű támadás volt, de a legyet nem érte kár! Megint belehúztam a zsinórba, korrekt tolóhullám indult a légy után, újabb robajlás, de ismét semmi. Addigra már nem is láttam és nem is hallottam igazán, csak valami homályos folt, izzadó tenyér és adrenalinfröccs – aztán jött a harmadik odavágás, amit már egyikünk sem hibázott el.
A nyolcas bot karikába hajlott a nagy hal súlya alatt, és az öreg orsó is tökéletesen helytállt, mintha erre a pillanatra várt volna. Nagyobb harcra számítottam, de két kisebb kirohanás után a galóca beállt a sodrásba, és ott tartotta magát. Odahúztam a part széléhez, időnként csapott egyet a farkával. Beléptem az opálos vízbe, és kézzel emeltem ki. Elkerekedett szemmel bámultam a gyönyörű, 70 centis halat. Sikerült!
 

A galóca nyugodtan tűrte a fotózást és a horog eltávolítását, majd hirtelen gondolt egyet, és a vízbe vetette magát. Méltóságteljesen siklott a mélyvíz felé, néhány
másodperc múlva már nem is láttam. Nagyon boldog voltam, bámultam a vizet, ahol a hal eltűnt, és még a nap is kisütött ebben a pillanatban.

Kiléptem a partra, és lehajoltam, a bot a parton feküdt, mellette a zsinór rajzolt a fűbe misztikus jeleket. Abban a pillanatban megértettem, hogy hiába volt minden előkészület, új bot, új orsó vásárlása… Nekem EZZEL a bottal kellett megfognom ezt a halat. A varázserő már Mongóliában megmutatkozott, de akkor még nem voltam felkészült egy ilyen harchoz. Az eltelt több mint négy év tapasztalata mostanra állt össze, minden a helyére került, mint egy kirakós játékban. Szerencsésnek éreztem magam, hogy ezt a történetet megélhettem, és hogy az élet fellebbentette előttem a fátylat ősi titkáról: semmi, de semmi nem történik véletlenül.

(Köszönettel Thorthon Wildernek „Szent Lajos király hídja” című regényéért.)

Somogyi Péter

 

Hozzászólások

bpete képe

Nagyon tetszett így újraolvasva is. A botot ne nyugdíjazd, megfogod vele idén is a jó huhót!

Bp

manitou képe

Mindenkinek igaza van. Tökéletesen.
De én úgy gondolom, elengedni is tudni kell.

Miután ugyanezzel a bottal néhány hónappal később
fogtam még egy ilyen nemes halat, komolyan elgondolkoztam.
Aki valaha foglalkozott a galócafogással, az tudja, hogy mennyi
az esélye annak, hogy valaki ilyen halat csípjen nyakon. Az meg 
hogy kettőből kettőt........akár ugyanazzal  Wink  .
El is határoztam, hogy nyugdíjazom a botot. Kiteszem a falra, néha
letörlöm, ha ránézek jó érzés fog el, stb.. Végül úgy döntöttem,
hogy ha nekem ilyen szerencsét hozott, hátha másnak is fog.
Könnyű szívvel adtam el. Szépet álmodtam  Cool .

Kiss

"pryncypally for your solace and to cause the helthe of your body and specyally of your soule"-Dame Juliana Berners, 1496

katka képe

Mani!
Az ilyen álmok tartják életben az embert. Wink
 
March Brown!

Szerintem a rideg adatok csak numerikus formájuk miatt tűnnek ridegnek. Nem véletlenül hívják természettudománynak a matematikát, fizikát, kémiát, biológiát. És pont a fogyatói szemléletből mutathatnak kiutat ezek az adatok. Sorra jönnek ki az új szériák, mert ezt kívánja meg a piac, de biztos vagyok benne, hogy az új szériák nagy többsége csak nevükben, külsejükben újak. Egy bot a spiritusza a használójában élhet csak, amit hajlamosak vagyunk a botnak tulajdonítani, pedig az bennünk van, tőlünk kapja a bot. A bot csak egy eszköz, amit "rideg" adatok jellemeznek. Cool

March Brown képe

Soha nem értettem ( elitélni pedig egyátalán nem akarom ), amikor valaki úgy érezte, megtalálta a tökéletes botot, orsót, hogyan tud megválni tőlük, ha ráadásul rengeteg emlék fűzi hozzájuk. A cuccaim között számtalan olyan dolog akad  ( húszéves horogszabadító, bicska ), amelyek elvesztése rendesen idegesítene. De a már ötödik szezonját záró botomat is úgy szedem elő a tokjából, hogy micsoda jó pecákat éltünk át, és remélem még sokat fogunk a jövőben. Eszemben sincs eladni, lecserélni.
Vszeg ez a materialista világ formázza fogyasztóivá az embereket, mert régi horgász és vadászkönyvekben lehet még olyat olvasni, hogy harmincéves botot, ötvenéves puskát használnak. De a Hardy filmben is szeretettel beszéltek a felszerelésekről, most pedig csak a rideg adatokat olvasni pl.egy botról.
Még mielőtt! Hamvas Béla már régen megírta, hogy a világot mi tettük olyanná, amilyen. Így az "Ilyen világ van!" mondat nem ül.

'nekem nem hiányzik a "minnél többen legyenek",'

apo képe

Mani, nagyon tetszett!
Yes
A dologban lehet valami ...., van két öreg (nem legyes) botom és a halak
döntő többségét ezzel a két bottal fogtam, fogom.

Nokérem, ittleragadtam. Nemértem, denemisakarom! - Besenyő Pista bácsi a szünetmentes tápellátásról. http://goo.gl/osJTPM

Dookiflash képe

 Ez cuki ! Yes

starboard1971 képe

benyus képe

Az csak valami jelképes borító, amit linkeltem.
Itt az igazi.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------
"A fantáziát kárpótlásul kaptuk mindazért, amik nem vagyunk, a humorérzéket pedig vigaszképpen azért, amik vagyunk."&

manitou képe

 Köszi srácok  Wink  !

Benyus, igen, ez a könyv,
csak az enyémnek más a borítója.
( megint nem találom,vajon hová tehettem ???? )

"pryncypally for your solace and to cause the helthe of your body and specyally of your soule"-Dame Juliana Berners, 1496

Ossy képe

Hogy te milyenjól írsz!
Egyetlenegy kétséget hagysz csupán: "Felszereléseink katonás rendben sorakoztak a helyiségben az alacsony plafonra szerelt bottartó állványon."
Biztos, hogy a menyezet volt alacsony? Wink

benyus képe

Szép történet!
"...gyerekkorom kedvenc könyve..."
Netán ez volt az? ;)

-------------------------------------------------------------------------------------------------------
"A fantáziát kárpótlásul kaptuk mindazért, amik nem vagyunk, a humorérzéket pedig vigaszképpen azért, amik vagyunk."&

kisses képe

Ez nagyon ott van.  Yes
Üdv
ks

manitou képe

hajaj Wink ..

"pryncypally for your solace and to cause the helthe of your body and specyally of your soule"-Dame Juliana Berners, 1496

horog képe

 menni kéne vissza, mi Mani?! Smile

 

Korvin képe

Jó írás.
Nekem egy kicsit Harry Potter jutott eszembe - a vonatkozó varázspálca kiválasztós rész.. (Bocs)

 

Brucis51 képe

Jó írás!
Az ilyen "előre elrendelt" dolgok pedig szerintem is léteznek.

 

________________________________http://flyfishers-brucis51.blogspot.com/

 

Zotyó képe

Elnézést mindenkitől, de valamiért nem tudtam beilleszteni az utolsó 4 képet, ígyekszem ahogy tudok. :)