Hamlet földjén legyezve (2. rész)

Categoria: 

  Március 26., szombat Ahogy már említettem, a Konklávé fontos részét képezik az úgynevezett kurzusok, melyeken a Szervezet tanult mesterei tartanak bevezetés a legyező dobások általuk jól ismert világába. A Fesztivál közeledtével a hivatalos weboldalon az érdeklődők már jó előre regisztrálhattak a különféle tematikájú szemináriumokra.

Ernő trükk-dobásokra oktatta a jelentkezőket. Sajnálatos módon nem volt nagy az érdeklődés, ha valakihez 4-5-en jelentkeztek, az már kiemelkedőnek számított. Ernőt két tanulni vágyó tisztelte meg, én magam segítőként és fotósként vettem részt a délelőtti mókán. Az egyik úriember egy amerikai pecás volt, aki elmondása alapján az amerikai iskolarendszerben egyedülállóan hozta létre a legyezőhorgászat mint testnevelés oktatási modelljét, és a „számítógép helyett vissza a természetbe” program égisze alatt több állam számos oktatási intézményében felügyeli és végzi a kölkök szakszerű okítását. Nem rossz! A nálunk – tudomásom szerint – még csak a felsőoktatásban meghonosodott kreditrendszer keretében az ottani tanulók a számos sportlehetőség mellett teljes értékű kötelezően választható óraként vehetik fel a legyezőhorgászat alapjait. Berogyok! Andrew egyébként instruktori képesítéssel rendelkezik, a fél világon horgászott már, ennek ellenére nagyképűség nélkül mondhatom, nem éreztük, hogy akkora spíler lenne bottal a kezében. A másik lelkes résztvevő Torben, egy fiatal dán srác volt. Ő pusztán a saját szórakoztatására választotta ezt a kurzust, nem voltak oktatói ambíciói, ennek ellenére a zsinór meglehetősen otthonosan lengett a botja végén. 

Dobásdinamikai alapok

Az óra az alapoktól indult, ismertetésre kerültek a „mend” és „cast” közti alapvető különbségek, volt parachute, szerpentin, tuck cast, alul- és túltöltött dobás, és szépen lassan eljutottunk a kanyardobások technikájához. Láthatóan tátva maradtak a szájak, mikor Ernő minden irányból és távolságból tökéletesen kerülte meg a fűre helyezett fotóstáskámat, és az is nyilvánvaló volt, hogy ezt ők is tudni akarják. A workshop végére még előkerültek az egykezes spey-dobások és egyéb nyalánkságok, de ez már csak hab volt a tortán. A tanoncok maximális megelégedettséggel és csillogó szemekkel távoztak. Remélem, gyakoroltak azóta… 

Andrew igazán elégedett volt a kurzus végén Fláviot mindeközben jól elküldtük újabb engedélyekért, mert az előző napi halam hatására természetesen ismét horgászni akartunk. A nap ragyogóan sütött, a szél is csillapodott, viszont egyértelműen hidegebbnek éreztük az időt. Ennek ellenére abban maradtunk, hogy hamar végigszaladunk a kiállításon, majd visszatérünk abba a bizonyos öbölbe, és megfogjuk az aznapi vacsorát. A kiállítás tekintetében „sajnos” tévednünk kellett. Laza 3 órát töltöttünk el a standok között rohanva, és kezdtem megsejteni, hogyan tudnak a nők 6 órán át kirakatot nézni, és semmit sem venni. Bődületes volt! Nem ez volt az első ilyen rendezvényem, de azt kell mondjam, hogy az előző nap a felépítés alatt kis klubhelységnek tűnő csarnok egy átláthatatlan labirintussá változott, ami színes rókaszőrökkel, drága botokkal, sosem látott kacatokkal, profi légykötő bemutatókkal és légyarzenállal volt szegélyezve. 

Belépés a mennyek kapuján
 

Régmúlt gyermekkorom jutott eszembe, mikor is 3-4 óra horgászás után étlen-szomjan arra lettem figyelmes, hogy fáj a fejem, korog a gyomrom, és menten vatta nő a számban a táplálékmegvonástól. Itt ugyanezt éreztem, meg hogy rám rohad a kabát, de mindegy, menni kell, csinálni kell, mert még a felét sem láttam. A kiállítás két kézilabda-pályányi terembe volt „bezsúfolva”, az egyikben sekély medencével a dobásbemutatókhoz, a botok kipróbálására pedig egy egész füves futballpálya állt rendelkezésre. Az árakról halkan jegyezném meg, hogy magyar szemmel és az internetes webáruházak kínálatát ismerve irtózatosan magasak voltak. Szinte lehetetlen volt olyasmit találni, ami jó biznisznek számít – mondjuk alapvetően nem is vásárolni mentünk… Flávio az összes könyvbe beleszeretett, amit eddig csak neten látott, és vagy 6 új szerzeménnyel tért haza. Na, a könyvek tényleg jó vételnek számítottak, a nagyformátumú keményfedeles minőségi kiadások némely példányát harmad áron újította a ravasz portugál, ami igazán méltányos ajánlat volt az angol boltostól. 

Jó vásárt lehetett csapni a könyvekkel
 

                                          
                                              Légykötő bemutatók
 

A csarnok közepén egy hatalmas, kifelé nyitott kerekasztal várta a bámészkodókat. A székekben olyan ismert arcok ültek, mint a Tapam c. film egyik szereplője, Jan Kristensen, vagy az általam is nagyon favorizált ún. origami szárnyak nagy mestere: Jens Pilgaard. Számos nemzetközi vendég is kötött, angolok, németek, hollandok prezentáltak, de volt bolgár és finn résztvevő is. A bolgár srác Zigi nevét hallva nagyokat bólogatott, hogy igen, már horgászott vele. Kicsi a legyes világ! 

A profi kötők bemutatója

A bemutatókat elnézve lehetetlen volt nem észrevenni, mekkora látványossággal bír egy full-dressed lazaclégy megépítése (mert ez már építés, és nem kötés), és láthatóan sok követője van az ún. free-hand, vagyis szabad kézzel való kötésnek is. A legmegfoghatatlanabb momentum talán az volt, mikor Jan az én valóságomtól totál elrugaszkodva olyan hétköznapian és természetesen mutogatta a Green Toad (zöld varangy) nevű légy kötésének finom részleteit, és közben olyan magától értetődően ajánlotta az amúgy meglehetősen csúnya csalit tarponra, mintha csak egy kis délutáni snecizésről beszélgettünk volna a falu melletti kanálison. 

Jan épp a varangyot köti tarponra
 

                                                      Botok kipróbálása

Az első részben talán már említettem, hogy tudomásom és szerény tapasztalatom alapján az északi polgárok alapvetően tisztelik a magántulajdont, és ez meglátszott a botok kipróbálásának menetén is. Ha valamelyik megtetszett, csak formálisan annyit kellett kérdezni, hogy kivihetem-e a szabadba megsuhogtatni, de a választ úgyis mindenki tudta előre: - Milyen zsinórt kérsz hozzá, shooting headet, vagy sima WF-et? Így adódott, hogy puszta kíváncsiságból többek között egy új 9-es Sage VXP-et, egy Vision Big Daddyt, egy hetes NRX-et és egy valamilyen kétkezest is megtéptünk poénból a gyepen levő medencéknél. A Sage-et Heger úr bocsátotta rendelkezésemre önzetlenül, mikor eleinte félénken a régi-új botcsalád fogásáról érdeklődtem. Hát igen, ekkor még kezdő voltam! A szabadban pedig komolyan résen kellett lenni, mert minden felől csattogó, pompon nélküli ostorok próbálták kiverni a szemem, és letépni a szemüvegem. Bár a pálya nem volt körbekerítve, és őrök sem álltak sehol, tudomásom szerint senki sem szállt autóba fizetés nélkül a gyakran kétszázezer forintot is meghaladó árú pálcákkal. Pedig egy 4 részre szedett kilenc lábas bot nemigen lóg ki a malaclopó kabát alól… 

Mindenki suhogtat, próbál, dob nagyot, kicsit, egy kézzel, két kézzel…

                                                       Portékák

A pavilonokban nagy általánosságban légykötő anyagokat, kész legyeket és felszerelést árultak, de voltak állatvédő egyesületek, festők és a már említett könyves standok is. A kötőanyagok szemlátomást más tájakra és más zsákmányra csábították a nézelődőket, mint az Közép-Európában megszokott. A kínálat túlnyomó része láthatóan lazaclegyek és tengeri legyek kötésére volt alkalmas, és bevallom, sosem láttam chartreuse-re (rikító zöldessárga szín a névadó francia likőr után) festett komplett sarki róka szőrt ilyen közelről, na meg ennyi pénzért. Természetesen a cseh kereskedők is kint voltak millió-egy apró kis fakkos dobozukkal, színültig töltve legyekkel, réz és volfrám fejekkel, horgokkal és mindennel, ami egy jó kis cseh nimfázáshoz elengedhetetlen. Az árak ellenére talán nem ámítás, ha hozzáteszem, hogy első osztályú volt minden az utolsó tasak polifoamig bezárólag. A leglátványosabb és minden bizonnyal a legagresszívebb marketinget a G-Loomis cég folytatta, akiknek a standján a türelmes várakozók a cég jól ismert, halcsontváz-fosszíliára emlékeztető logóját tetováltathatták magukra. Sőt, az igazán elszántak még a márka jelmondatát is megkaphatták a bőrük alá: „Ne féld a halat!” Ugyanez a groteszk hal készült el két nap alatt egy fémszobrász keze által rozsdamentes acélból, amit a kiállítás másnapján árvereztek el a tehetős gyűjtők nagy örömére. 
 
Tessék, csak bátran, csináltassanak ingyen Loomis tetkót!!!

Az óra lassan délután 3 felé járt, és a szívünk már a vízhez húzott, úgyhogy megállapodtunk, hogy másnap visszatérünk, mert ez még csak kóstolónak is kevés volt, nem hogy két magyar megszállott és egy portugál séf gyomrának. Kisétáltunk, kocsiba ültünk, és meg sem álltunk az előző napi helyig. Most kicsit keletebbre parkoltunk le, a parthoz valamivel közelebb, mert térkép alapján onnan hamarabb elérhetőnek tűnt a reményteli horgászható szakasz. Gyors átvedlés után leszenvedtük magunkat a partra: vagy 100 m szintet kellett fentről függőlegesnek tűnő, falevelekkel és korhadó ágakkal beborított patakmederben megtenni, míg közvetlenül elértük a tengert. 

A napos idő ellenére kutya hideg volt

Ernő kijelölt guide-jának, és jól ismert hanglejtésén „megparancsolta”, hogy tegyek úgy mindent, hogy ő halat foghasson, én pedig mindent megpróbáltam. Kiszolgáltattam neki a maradék narancs Woollymat, precízen elmutogattam, hogy vontattam be, mikor jött a hal, beállítottam a vízbe, és kiadtam az utasítást, hogy megkezdheti a műlegyező horgászat végzését. A szél aznap észak-keletire fordult, ami – mindhárman jobbkezesek lévén – igencsak belerondított a levesünkbe. Ugye nem kell ecsetelnem, milyen veszélyes a szél által arcunkba fújt, 60-70 km/h-s sebességgel szálldogáló súlyozott streamer!? Jöhetett a part felé fordulás, majd a hátralendítésből való tálalás. Ernő tanácsára úgy volt a leghatékonyabb a csapkodás, ha a hátralendítést is inkább kifordított csuklóval, fonákból végzett előrelendítésnek tűnő mozdulattal végeztük. Bizony az észak-keleti szél itt elég alattomos, mert a Skandináv-félsziget felől hozza a márciusban tavaszinak még egyáltalán nem nevezhető, szemtelenül hideg levegőt. Hihetetlen, de az előző napi erős szél, folyamatos eső, ill. borult ég során történtekkel ellentétben itt képtelen voltam egy óránál többet a vízben maradni. Szerencsétlen Flávio a parton didergett, próbálta felfújni ruházatát, mint egy csirke a tollait, de ahol ült, pechjére még árnyék is volt. 

Fölfelé könnyebb volt a lépcsőn, bár nem volt kicsi

Hal sem jött, Ernő is fázott, fél hat felé már komolyan a hazatérést kezük fontolgatni, aztán a tervből tett lett, és visszaindultunk a kocsihoz. A parton heverő temérdek kagyló mellett elhaladva a származását és szakértelmét is kamatoztató Flávio felé intézett kérdésemre, miszerint ezek ehetők-e, egyértelmű igen volt a válasz. Viccesen jegyeztem meg, hogy egy üveg borral jó kis leveses előétel lenne belőlük az aznapra beígért rizottó előtt, mire Flávió kérdés nélkül vette le hátáról a halkiemelőt, hogy ebbe épp fér egy kevés. Hát szedni kezdtük őket. Kb. két perc alatt sikerült úgy 2 kilót begyűjteni a 8-10 cm-es darabokból, így legalább nem üres kézzel tértünk vissza a kempingbe. 

Megfelelő példányok várják a végzetüket

Megérkezés után sebtében munkához láttunk, a fiúk lepucolták a szakállat a kagylóhéjakról, én meg fotóztam, majd – mivel épp a fehérborokat ittuk meg az előző két napon – elhajtottam az egyik még nyitva levő boltba egy üveg Chardonnay-ért és egy csokor petrezselyemért. Bár készült a rizottó is, a kagylótól úgy elteltünk, hogy egyikünk sem vállalt további fogást. Ernővel egyértelműen azóta is úgy gondoljuk, hogy az a héjában főtt kagylós ragu sok hagymával, fehérborral és pár karika jóféle magyar csípős kolbásszal (!!!) az egyik legfinomabb étel volt, amit valaha ettünk. Az este folyamán én még kötöttem mindenkinek egy-egy narancs fejes Magnust (dán, kicsit a Woolly Buggerre hasonlító WC-lánc-szemű nedveslégy) a másnapi esetleges pecára, majd a péntekihez hasonló gyorsasággal mindenki vízszintesbe tette magát, és csendesen elszenderedtünk. 

Horrorisztikus csendélet - nem maradtak túlélők
 

                                            Március 27., vasárnap

A pénteken eltanácsolt vizsgázók közül ketten is az igen távoli Délkelet-Ázsiából érkeztek külön erre az alkalomra, ezért a governorok (főbb vezetőségi tagok az FFF-nél) különleges engedélye alapján vasárnap délelőtt rögtön megpróbálkozhattak a vizsgaismétléssel, ezen túlmenően a szervezet mester fokozatra készülő jelöltek részére tartott konzultációt. Szegény Ernő még ekkor sem tudott szabadulni, pedig a kiállítás őt is nagyon izgatta, hiszen előző nap majdnem az összes dobásbemutatót elmulasztottuk a nagy nézelődésben. Mi Flávioval újra a csarnokban kötöttünk ki, én nyakamban a makró objektívvel, ő fejében a megvásárolni szándékozott könyvek listájával. Újabb 6 órát töltöttünk el nézelődéssel, de továbbra is csak ismételni tudom önmagam: miden perc megérte. 

Gyönyörű klasszikus lazaclegyek készültek az orrunk előtt

Ámulatba ejtően sok látnivaló volt, és néha azon kaptam magam, hogy egy légykötőt néztem vagy 45 percen keresztül. Nem titkolnak semmit, akár 5 cm-re az orromtól mindent úgy mutatnak felém, hogy még véletlenül se maradjak le semmiről, és ha jó kedvük van, vagy szemlátomást nagy csodálattal és érdeklődéssel adózunk a munkájuknak, a végén a légy a tenyerünkben landol. Flávio már külön dobozt vásárolt az ajándék legyeknek, nehogy összepréselődjenek a hatalmas könyvei között a hátizsákban. A dobásbemutatók közül egyértelműen Simon Gawesworth fél órája volt a leginkább magával ragadó és a legmulatságosabb (sajnos a dánokat nem értettem). Az úr angol, de az USA-ban él, a Rionak dolgozik, és szarkasztikus megjegyzése szerint egész nap csak dob és dob, micsoda unalmas élet. Előadásának trükkje, hogy mindenkit rabul ejt: a kezdő legyest a minimális energiával elért tenyérnyi szűk loopjaival, az ínyencet az utólag triviális, de elsőre mégsem egyértelműnek tűnő kis meséjével a P-pontról, a gyerekeket a bohócosan mókás mozdulataival, a kísérő feleségeket pedig a klasszikus angol stand-upot hozó poénjaival. Ha valaha bárki legyes sportot szeretne népszerűsíteni, ajánlom figyelmébe Mr. Gawesworth mozijait. Az az ember egy zseni, és kész! Legutóbbi tapasztalatom alapján talán Charles Jardine csinál még hasonló showt, de ezt majd egy másik történetben. 

Mr. Gawesworth a medencénél edukál, ezt nevezem prezentációnak!

 Végül csak nem úsztam meg vásárfia nélkül, én is áldoztam a fogyasztói társadalom oltárán: egy igazi trópusi hosszú ujjú, betegesen tengerkék Columbia horgászinget lőttem. Ennyi pénzért még sima inget is alig kapok itthon – gondoltam, és amúgy is régóta ki akartam próbálni ezeket a szélben felfújódó, hasznos zsebekkel teli, UV-álló alkalmatosságokat a nagy magyar nyárban. A szél iránya maradt, és mintha erősödött is volna, így a partra már nem mentünk le, inkább a kiállításon töltöttük el a maradék időnket. Délután 5 felé már megkezdték a standok bontását. Kicsit hiénáztam, hátha akad valami pompás légykötő anyag, amit gazdája már nem kíván eltenni a dobozába, de csóró tervemmel alulmaradtam. Elköszöntünk az ismerősöktől, mindenkinek jó utat kívántunk hazafelé, jólesően fogadtuk szánakozásukat a ránk váró autóút hossza hallatán, majd visszatértünk a kempingbe. Flávio Stahl Juditot megszégyenítő gyorsasággal szervírozta az előző nap félretett rizottót, ráöblítettük a már szokásos napi 2-3 palack bort, nagyjából összepakoltunk, és mindenki beállította a csörgőjét hajnali 4-re. Az esti pilledésben portugál barátunk alig tudta letenni vadonatúj, kérészekről szóló könyvét, én a szép új ingemben díszelegve portrét fotózgattam a félhomályban, Ernő már az ágyát próbálgatta. Reggel kipakoltunk a kocsiba, gyors rendrakás és takarítás után az ajtót bezártam, a kulcsot az iroda ajtaján lévő postaládába hajítottam, majd kezdődő epilepsziás rohamokkal a GPS 1417 km hátralévő távolságot mutató képernyőjére néztem, és vad alvásba kezdtem. Éreztem, hogy nemsokára vezetnem kell. A maradék koronánkat még a határ előtt eltankoltuk (a sok aprót egy automata készülék tölcsérjébe kellett ömleszteni, ami 2 halk kerregés után simán visszaadta, ami visszajár – ilyet se láttam még). 

Utolsó este a vásárfiákkal ücsörögve

A kint töltött 3 nap alatt a Brno-Prága szakaszon az autópályát még mindig nem sikerült kijavítaniuk. Mondjuk nem is nagyon kísérelték meg, mivel kérdéses rész vagy 120 km hosszú. De legalább nem lesz vesekövünk egy ideig. Aki emlékszik a régi, Balaton felé menő M7-re, na, azt tessék legalább 3-mal megszorozni, és nem sírni, hogy mennyibe kerül a magyar pálya, mert ez 10 napra ugyanannyi, csak legalább használhatatlan! Már hazai vizeken jártunk, mikor kezdtem tényleg unni a banánt, és nagyon vágytam az otthonomba. Ernőéknél átpattantunk a kocsimba, hazadobtam Fláviot, majd pár sarokkal arrébb én is megérkeztem. Hamar lezuhanyoztam, a csomagokat a gázlót leszámítva a szoba közepén hagytam. Befeküdtem az ágyamba, és megállapítottam, hogy épp ideje kipihenni magamat, mert már csak 2 hét, és kezdődik az EWF Fürstenfeldbruckban… A rendelkezésre bocsátott képekért köszönet Flávionak.
       Kutas Gábor

Hozzászólások

mada képe

 köszi Yes

"úr isten! mit tettem!?"

benyus képe

Ha ezen múlik, sztem leszünk egy páran, hogy noszogassunk ;)

-------------------------------------------------------------------------------------------------------
"A fantáziát kárpótlásul kaptuk mindazért, amik nem vagyunk, a humorérzéket pedig vigaszképpen azért, amik vagyunk."&

kuti képe

Nos, erről már nem nagyon tudok mit írni, de a fürstenfeldbrucki EWF-ről talán összecsaphatok valamit, ha van rá igény...

-------------------------------------------
<°)))><   fish or die ;)

borzi képe

Ez igen! Yes

Amikor a cikk vgéhez értem és a hazaútról írtál, szomorúan konstatáltam hogy nem lesz harmadik rész... Sad

Vagy de?

Trout Hunter képe

Nem a Kék Osztriga????? :giggle:

(ezt nem tudtam kihagyni)


Balázs Zoltán, Budapest
                 

kisses képe

 A fekete kagyló az egyik kedvencem...
Yes

Gyuszi az utánpótlás képe

Kuti, nagyon jó, akárcsak az előző, neked is kéne minden eseményről beszámolót írni.
Remélem legalább ilyen jót fogok szórakozni, mint te.
Üdv: Gyuszi.

 

legyezni jó...és vissza engedem

Trout Hunter képe

Baromi szórakoztató írás, ilyenek jöhetnek még!!!


Balázs Zoltán, Budapest