Hamlet földjén legyezve (1. rész)

Categoria: 

 Sokaknak ismerős lehet a szakállas vicc, melyben az amerikai farmer Ausztráliába látogat, és helyi kollégája újvilági szemmel gyerekes méretűnek tűnő haszonállatain élcelődik. Bár számtalan esetben beigazolódott, hogy a belföldi halaink nagy része megfogható legyezve is, természeti adottságaink, de még inkább a kialakult horgászkultúra miatt nálunk a műlegyező horgászat nem rendelkezik olyan tömegeket megmozgató erővel, mint az öreg kontinens más országaiban.

A viccet visszájára fordítva, és némi kíváncsiságtól vezérelve gondolkodás nélkül mondtam igent Paskay Ernő régi tanítóm és barátom felajánlására, mikor útitársat keresett egy színvonalasnak ígérkező dániai rendezvény-együttesre: lássuk akkor, mekkorák a szöcskék a Jylland-félszigeten!!! Ernő dobásoktató mester fokozatában volt hivatalos résztvevő, mivel az FFF (legyezőhorgász szervezet) a 2011-es Dán Műlegyező Fesztivállal egy időben tartotta időszerű konklávéját, vagyis vizsgákat, workshopokat és dobókurzusokat szervezett. A terv egyszerű volt. Autóba ülünk, és meg sem állunk a Budapesttől 1400 km-re levő Kolding városáig. Érdekes módon az eseményt részünkről nem előzte meg túlzott szervezkedés, tökéletes „utazás az ismeretlenbe” hangulatban teltek a napok, ahogy közeledett a március végi hosszú hétvége. Több levélváltás után viszonylag jó áron sikerült kialkudnom egy hatszemélyes luxusbungalót a helyi kempingben, hát kell ennél több? 

Jellemző torkolati partszakasz
 

Az egyetlen nyugtalanítóan homályos pont bizonyára nyilvánvaló az olvasó számára: vajon lehet-e ott pecázni ilyenkor? Külföldi szaklapokból és az internetes portálokról ismeretes, hogy a németek és a dánok nagy rajongói a tengeri pisztrángozásnak, és mivel az ívásnak vége, a balti-tengeri „steelheadek” ilyenkor tél végén és kora tavasszal már esélyes prédának számítanak a tengerparton legyezők körében. A Fesztivál információs leveléből is kitűnt, hogy bizony ne legyünk restek otthon hagyni a 8-as botot úszó esetleg intermediate zsinórral, és nyugodtan tegyünk be egy kisebb dobozt pár klasszikus 4-es, 8-as Woolly Buggerrel, mert a város 5 km-es körzetében ragyogó helyek várják az elszánt pecásokat.
Rajtunk ne múljon, gondoltam, és szabad estéimet a német FliFi régebbi tengeri pisztrángos cikkeinek olvasgatásával, továbbá légyminták és tudnivalók felkutatásával töltöttem a nagy nap eljöveteléig. Talán sosem keltem ilyen korán a névnapomon (március 24-én). Háromkor kezdte csilingelni telefonom az amúgy utálatos kis nótáját, de még a csupán 4 óra alvás után is úgy robbantam ki az ágyból, mintha zsinóron téptek volna: negyed év szünet után először újra horgászni megyek! Letámolyogtam a pakkommal a lépcsőházban, kocsiba be, ablakot le, majd Flávioért, a 3 éve hazánkban élő portugál chefért indultam. ő tehát a harmadik útitárs a történetben, és ahogy majd később szó lesz róla, nem kis szerepe volt az általános jóllétünket illetően.
Az út zökkenőmentes volt, Pozsony, Brno, Prága, Drezda, Berlin, Neumünster csak úgy suhantunk a rég várt cél felé. Ismerőseim elbeszélése alapján az éjszaki népek nem az a paranoiás, gyanakvó fajta. Nyitottak, előzékenyek, csak kicsit hidegebb van náluk. Ezt mi is megtapasztaltuk a megérkezés utáni fél órában. Sötétben gurultunk be a kempingbe, és már csak a „Zárva” felirat díszelgett az iroda ajtaján. Nyitás másnap 10-kor. Aggodalomra semmi ok, az éjjeli őr sátra felé mutató nyilak mentén indultam az ismeretlenbe. Valaki kell, hogy adjon itt nekünk egy házat, csak ez lebegett a fáradt szemeim előtt. Kicsit idegesen kezdtem kibetűzni az őr sátorhelyénél (lakókocsi + elősátor palota, nagyobb mint a lakásom, meg szerintem többet is ér…) levő kis táblát, miszerint házon kívül van. Volt viszont egy telefonszám, hát tárcsáztam. Nagyon kedvesnek tűnő dán köszöntés fogadott, én pedig angolul felvázoltam, hogy mi is a problémánk, ő esetleg tud-e segíteni? A válasz annyi volt németül, hogy az őr színházba ment (!!!), ő helyettesíti, Klausnak hívják, és biztos benne, hogy minden rendben van, és viccesen megkért, hogy inkább beszéljek én is németül, ha tudok, mert az még gyümölcsözőbbé tenné kapcsolatunkat. Biztosított arról, hogy azonnal kibringázik a portához, az ajtón minden ki van írva, kulcs a mosogatóban. Ezen a ponton viszont egyből a némettudásomban kezdtem kételkedni, hogy tényleg ezt mondta-e, mivel én az égvilágon semmit nem láttam az ajtón, mosogatót pláne nem…
Elég szürreális élmény volt 1400 km kocsikázás után. Klaus hűen ígéretéhez 2 perc múlva ott is termett, egyik kezében a kormánnyal, másikban egy kisebb tv méretű elemlámpával egyensúlyozott, odanavigált az ajtóhoz, megvilágította a kb. 5 cm-es betűkkel, ámde hajszálvékony golyóstollal kiírt nevemet, és a mellette levő 45-ös számot. - Ez az – kiáltott fel. - Fünf-und-vierzig, – rivaldafénybe helyezte magát a mobil reflektorral, majd felajánlotta, hogy kövessük, odavezet. A bungaló ajtaja nyitva, szobák befűtve, tv, mikro, teljesen felszerelt konyha, ágyneműk, kerítés nuku, a főút egy köpésre és vaksötét. Kérdeztem, hogy mi legyen a bürokráciával, útlevél esetleg, de baráti legyintéssel nyugtázta, hogy rendben vagyunk, majd holnap a főnökasszony mindent tud, 8:00-tól lesz itt, üdv Dániában, és szép álmokat! A kulcs tényleg a mosogatóban volt… 

Kolding város pályaudvara és az elmaradhatatlan dán kerékpárok

 

Március 25., péntek Ernő reggel fél nyolcra volt hivatalos az egész napos vizsgáztatásra, mi pecát terveztünk Flávioval. Mindhárman bementünk a sportközponthoz az eligazításra, hátha valami helyi guidetól kicsikarhatunk némi infót a halak hollétét illetően. A kiállítási pavilonokat épp akkor szerelték össze ugyanabban az épületben. Egy kedves dán legyes felkapott egy információs térképet a büfé pultjáról, és vad rajzolásba kezdett. Elmondta, hogy a várostól kicsit keletre van ez a két öböl, és ott érdemes lenne megpróbálni, bár a víz az időjárás miatt szinte biztos, hogy algás, úgyhogy alapvetően ő nem menne, mert nem sok esélyünk van, de mi csökönyösek, és meggyőzhetetlenek voltunk. Engedély a postán, a többi a vízparton történik.
Az este pozitív tapasztalataira és a dán pecás segítőkészségére építve elkövettük azt a parányi hibát, hogy újdonsült portugál kollégámmal egyhangúan problémamentesnek neveztük a dolgok folyását. Ez egészen addig tartott, míg nem fél 9-kor a posta előtt állva konstatáltuk, hogy az csak 10-kor nyit. Sebaj, irány a kemping, laza reggeli, majd bementem az irodába, megköszöntem a recepciós kisasszony előző napi előzékenységét, és viszonzásul kifizettem a négy éjszakát előre. 9:59-kor már a postára várakozók sorát hizlaltuk, és nem sokkal ezután bebocsátást nyertünk. Számot húztam, majd 10:04-kor 12.-ként horgászengedélyért folyamodtunk. Az idős hölgy felkapott két szelvényt, hogy töltsük ki, fizessük be, mi sem egyszerűbb. Az első komolyabb baj ott akadt, hogy bár a dán német és angol nyelvvel való hasonlósága elvitathatatlan, egy mukkot sem értettünk a szelvényből. Sebaj, vissza a hölgyhöz, aki megmutatta, hogy mi merre mennyi. Teleírtuk a papirost, és újra odaálltunk, hogy kész! A postásasszonyság 60 koronát mondott, én meg visszakérdeztem, hogy mennyi is az euróban, tudniillik csak az van nálunk, esetleg bankkártya? Természetesen egyikkel sem lehetett fizetni, úgyhogy felkerekedtünk bankot keresni. 

Barátságtalan ilyenkor kora tavasszal, nyoma sincs a kikeletnek
 

A sarkon pont állt egy, útközben viszont idegesen kezdtem nézni a főtéren félreérthetetlen cetliket író, és a parkoló autók elszállításáról nagy hozzáértéssel gondoskodó helyi közterületeseket. Egyre közelebb keveredtek a mi paripánkhoz. Mindegy, gondoltam, nekünk szükségünk van arra az engedélyre, és ez itt most élet-halál kérdése, vagy, ahogy Nini mondaná: „annál sokkal több”! A bankban tátva maradt a szám a minket kiszolgáló kisasszony láttán, és apró, de annál kellemetlenebb megjegyzésére – miszerint fix levonással váltanak pénzt, úgyhogy ne csak 20 eurót váltsunk, mert úgy nem annyira éri meg – totális bambasággal és párás szemüveggel csak annyit mondtam, hogy mindegy, mert horgászni megyünk, és különben is neked bébi ??  ....., mindent! Te jó ég, bár mertem volna ezt mondani!
Koronákkal teli zsebbel szedtük a lábunkat vissza a posta irányába, az írogatós egyenruhások egyre közelebb kerültek a járgányhoz, de nem volt ott mit tenni, kellett a dokument. Hát természetesen majdnem nem lett elég a váltott pénz, mert a feladási díjat nem számoltuk bele, de aztán felzengtek a harsonák, kitárultak az automata ajtók, és a frissen beszerzett papírokkal, örömünkben sírógörccsel küszködve indultunk meg a kocsi irányába. Bár a mondás szerint szegény embert az ág is húzza, mi akkor annyira gazdagok lehettünk az engedélyeinkkel, hogy – felteszem, pusztán jóindulatból a magyar rendszám láttán – nem kaptunk bünticédulát a derék szervtől. GPS betáplál, indítókulcs elfordít, nyomás a part. 

Csendesebb öböl, jól látszik a vízszint változása az ár-apállyal
 

A hely, ahova elirányítottak minket, tulajdonképpen a Kolding-folyó torkolata, technikailag pedig egy fjord, ez a térképeken is olvasható. Ellenben itt nem a norvég meredek, sziklás tengeröblökre kell gondolni (Dánia legmagasabb pontja 175 m tengerszint felett), sokkal inkább egy hosszan elnyúló és kiszélesedő tölcsérre. A vízparthoz közeli dombokon gazdálkodás folyik, a part menti rész magánterület, a közvetlen vízpart viszont már nem. Autóval nem is nagyon szabad a vízig hajtani. Jó 800 méterre álltunk meg a tengertől egy erdősáv és egy legelő szélén, gyors átöltözés, szerelés, és séta a vízig. A nyílt részre kiérve tudatosult csak bennünk, hogy a szél embertelen módon fúj, a hullámok viszont nem annyira jelentősek, hiszen a dombok és fák azért valamelyest védték a durván 500 m „keskeny” sávot. Nem hiába ajánlotta Zigi idehaza a 8-as botot. Nálam egy hetes volt csak, az utolsó 3 méteren átlátszó intermediate Rio zsinórral szerelve. 

Mintha a Dunakanyarban lennénk…
 

A vízpart jellege hasonlatos a vad Dunáéhoz alacsony vízállásnál, de akár a Balaton déli partját is említhetném: laposan elnyúló homokos részek, itt-ott gyerek nagyságú kövek, viszont temérdek kagylóhéj. A hullámok sötétzöld hínárt görgetnek, melynek a még aljzathoz nőtt példányai foltossá teszik a víz látványát. Ez az úgynevezett leopárd part (ahogy a dánok hívják), a tengeri pisztrángok kedvelt búvóhelye. A víz 50-60 méterig gázolható, utána egy letöréssel a mélybe húz az fenék. A tengerben élő pisztrángok táplálékát elsősorban a garnéla- és tarisznyarákok teszik ki. Legeredményesebben ezekkel az imitációkkal dobhatunk rájuk. Ahogy melegszik a víz, annál inkább kerülnek előtérbe a természetesebb szürkés-barnás legyek, de míg hideg a környezetük, a beszámolók alapján a halak nagy érdeklődést mutatnak az intenzívebb vörös, narancs, pink vagy akár fehér színű rákutánzatokra is. 

A rikító színű garnélautánzatok jól működnek a hideg vízben
 


Bár a víz tényleg egy picit algás volt (óh, ha a Velencei-tó így nézhetne ki!), láttam én már ennél rosszabbat is. Beavattam Fláviot az összeolvasott tudományba, és beálltunk combközépig az egyik ígéretesnek tűnő foltos szakaszra. Lévén mindketten jobb kézzel dobunk, a balról és kicsit szemből jövő szél ellenére összeszedett loop esetén kifutott 20-22 m zsinór, de az már tényleg a teteje volt. Citromsárga fejű, és fluoreszkáló narancs testű Woolly Buggert kötöttem a 0,25-ös fluorokarbon előkére, régi szokásomhoz híven rituálisan lenyaltam a sós vizet az ujjamról, megmerítettem a Vosselert, és dobálni kezdem. Furcsa érzés volt a nagyjából homogén hullámtérben ácsorogni, és fogalom nélkül hajigálni a semmibe. Sehol egy csobbanás, látható medertörés, visszaforgó, ami halról árulkodna. A folyamatosan fújó szél, a tornyosuló felhők és a néha szemerkélni kezdő eső ellenére abszolút nem fáztam. 

Elsőre elég esélytelennek tűnik a megfelelő hely kiválasztása



Nagyon régi gyermekkori álmom volt egyszer észak-európai tengerek partjára eljutni, homokdűnéken sétálni a derékig érő fűben, és természetesen horgászni. Élveztem minden egyes percét. Nem úgy szerencsétlen mediterrán cimborám, aki láthatóan minden pillanatot szenvedésként élt meg. Annyi ruha volt rajta, amennyi belefér a gázlójába, de még így is vacogott. Orra piros volt, és maszkos kapucnijából azon kívül csak a szeme látszott. Élvezte a pecát, de nyilvánvalóan az arcára volt írva, hogy mindjárt törik a mécses. Mivel alapvetően nem érdemes egy helyben egész délutánra leragadni (ha van hal, úgyis kap, ha nem, akkor nyomás tovább), visszavánszorogtunk a partra, és keletnek sétáltunk, hátha az öbölben nem fúj annyira a szél. Észrevettünk egy horgászt, aki szintén derékig állt a jóban, de pergetett. Flávio kicsit még melegedni akart, na meg fotózni, úgyhogy kint maradt, én ráálltam egy következő köves hínáros részre. Kis idő múlva ő is követett, de itt sem volt nagyon semmi. Szemem sarkából nagyon figyeltem az ismeretlent, hova dob, mit csinál, és hogy fog-e halat, de nem sokkal később ő is úgy gondolta, jobb lesz odébbállni. Nekem valamiért tetszett otthagyott helye, és lejjebb indultam, hogy megnézem. 

Flávio is az intenzív színű streamereiben bízott

Szegény Flávio megint csak partra kényszerült, szenvedő arcán nem túl őszinte mosollyal jelezte, hogy számára ez már rég túl van a határon. Letelepedett egy fatörzsre, és hozzálátott szendvicséhez, amit reggeli közben készítettünk még a kempingben. Az öbölben enyhén süppedős és instabil volt az aljzat, ezért sokat lépegettem, hogy találjak egy biztosabb kavicsos részt. Mind a hullámok, mint a dobás közbeni súlypontáthelyezés egyre lejjebb nyom az iszapba, és a leragadt, elgémberedett lábak hamar friss hideg fürdőzéshez segíthetik az embert. Továbbra is a narancs Woollyt erőltettem, és dobálni kezdtem. Egyszer csak azt vettem észre a vízen, hogy egy fél kosárpályányi területen soha sincsenek akkora hullámok, mint pár méterrel arrébb. Mivel a nyílt víz felől akadálytalanul fújt a szél, ezt csak a mederviszony okozhatja – gondoltam. Óvatosan, és a lehetőségekhez képest nagyot dobtam, a hullámok és a szél ellenére nem érte a zsinór a vizet a lendítések közben se előttem, se mögöttem. A zsinór szépen terült, a streamer landolt, én pedig megkezdtem a cibálást. Egészen addig szinte dobásonként variáltam a klasszikus hosszú egyenletes húzásokat, a rövidebb duplákat, na meg a pöccintgetős rákszerű ugráltatást. Épp a hosszú egyenletes volt soron. Már majdnem a fejrésznél tartottam, mikor az addigi elakadásokhoz, és fenékérintésekhez nem hasonlítható jó kis elnehezedő és megszaladó valamit éreztem. Botemelés helyett reflexből a zsinórral vágtam be, és legnagyobb meglepetésemre két markáns rúgás jelezte, hogy ez nem valami lyukas tornacipő lesz. 

Az első és egyetlen tengeri pisztrángunk, remélem lesz még folytatás
 


Nem szaladt ki, inkább csak a fenékhez ragaszkodott, és már az akasztás utáni ötödik másodpercben kitette a farokúszóját szemlére. Olyan volt, mint amikor a hal azonnal a növényzetbe menekül, és ott kicsit el is akad, azzal a különbséggel, hogy előttem nem volt növény. Flávio felé fordultam, aki a szél irányában úgy 200 méterre bogarászott a parton, és vad füttyögésbe majd hadonászásba kezdtem. Fittyet sem hányt rám. Nem lát, gondoltam, ennyire nem lehet érdektelen. Merítő nem volt nálam, így a part felé kezdtem hátrálni, hogy a halat a hullámokkal szépen a sekélybe vezessem, és farkon csípjem. Persze amint megérezte a vízszint kritikus csökkenését, robbanásszerű menekülésbe kezdett. Na, gondoltam, ha most nem megy el, akkor soha. Végül kiúsztattam a partszélbe, és a kopoltyújánál kaptam el. Ismét Fláviot kerestem tekintetemmel, aki ekkor már úgy futott felém, mint valami eszelős. Kamera elő, három gyors fotó, közben horogszabadítás, sikongatás, hátba veregetés, fülig érő vigyor, aztán nyomás vissza a vízbe. 

Nem valami kövér, de hibátlan szép hal, szájában a narancs Woolly
 

Gyönyörű ezüstös mintázat, fekete pöttyök, a sebesekre jellemző sárgás-barnás test, és a vörös foltok ezeknél az állatoknál nem láthatók. Állítólag nagyon hamar alkalmazkodik a mintázatuk, ahogy élőhelyet váltanak. Flávio megtáltosodott, azt mondta, hogy ő most akkor ide bemegy halat fogni. Markába nyomtam egy ugyanolyan Woollyt, és beirányítottam a csodahelyre. Nagyjából 5 órát pecáztunk, ám sajnos csak az én egyetlen halam jött. Nem sokkal ez után mintha neki is lett volna egy lemaradása, kettőt rúgott a botja, majd portugálul mondott valamit, de szerintem ezt inkább hagyjuk! 

A mindent vivő légy portréja szárazon

Késő délután visszatúráztunk a kocsihoz, átöltöztünk, beszaladtunk egy boltba vacsora alapanyagot vásárolni, és visszamentünk a sporttelepre Ernőért, aki pont akkor végzett a vizsgáztatással. Kérdésemre, hogy mi volt a jelöltekkel, a rá jellemző kurtasággal csak annyit felelt: „mindenkit megbuktattam!” A helyiek nagy csodálattal vették tudomásul a halfogás tényét, egészen híre ment a magyar fiú mesebeli képességeinek. Otthon Flávio gombás csirkét rögtönzött mennyei spárgás tészta körettel, utánagurítottunk pár palack bort, megbeszéltük a szombati tennivalókat, majd a hátunkra feküdtünk, és meg se moccantunk reggelig. Kemény nap volt mögöttünk. Folyt. köv…

                                                                                                 Kutas Gábor

Hozzászólások

Zotyó képe

Akkor talán este már olvashatjuk ? Wink   ....több mint valószínű.

kuti képe

már 5 perce a kiadóban van Smile
a többit ők intézik...

-------------------------------------------
<°)))><   fish or die ;)

Kalandbolt képe

Megkaphatnánk a második részt??
Imádtam az elsőt.

Kati

large képe

Yes

" Happyness is a WET flyline "

Zotyó képe

Várjuk a folytatást ! Yes

A szép rákok amiket a klubban kötöttél azok is . Yes

benyus képe

Nagyon klassz! Yes
Egy kis vidító a viharvert nap végére.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------
"A fantáziát kárpótlásul kaptuk mindazért, amik nem vagyunk, a humorérzéket pedig vigaszképpen azért, amik vagyunk."&

HT 6 F képe

Kuti, nem lehet nem hozzászólni: három királyok vagytok. Yes

"Na akkor még azt jegyezzétek meg: a jó dubbing csak a kosorrú, lógófülű, angóra baknyúl szőréből készülhet!"

wells-catfish képe

Yes

><((((º> ·.¸¸.·´¯`·.¸ ><((((º>

Trout Hunter képe

Cool!!


Balázs Zoltán, Budapest
                 

kisses képe

Yes
Siess!