Gyula

Categoria: 

Mielőtt az utolsó ajándékot is kicsomagoltuk volna, egy nagyszerű emberrel lett szegényebb a magyar műlegyező közösség. Kóbory Gyula már az örök horgászvizeken lengeti horgászbotját, ahol egész nap kecses kérészek rajzanak, és kapitális pisztrángok szedik le a szárazlegyeket. Igazi barátot nem könnyű találni, és nagyon szomorú elveszteni.
.
.

Gyuszi bácsi! Gyuszi bácsi!

Mint ha a „Sose halunk meg” című klasszikus film jelenetét idézné az ember, kiabálok Gyulának, de füle botját sem mozdítja. Odaérve látom, hogy szép szivárványost bámul a kristálytiszta vízben, ahogy egy nagy kő mellett könnyedén áll ellen a Savinja húzós sodrásának.

„Nézd, de csodálatos, órákig el tudnám nézni. Tudod, hiába horgászom már régóta, ezt nem lehet megunni.”
Talán ez volt az első emlék, ami eszembe jutott, amikor hallottam, hogy itt hagyott bennünket. Szerette a halat, leginkább, mint élőlényt, aztán, mint horgászzsákmányt, de nem titkolta, hogy tányéron is szívesen látja, finom borok kíséretében.

Eszembe jut kedves, szerény, de határozott beszéde, ami mögött mindig volt valami egészséges magabiztosság, tapasztalat, és a korral járó bölcsesség. Nagyon szeretett és tudott is horgászni, minden módszerrel, az utóbbi időben leginkább csak műlegyezve. De ezt is úriember módon, csendesen, de határozottan, kész elképzeléssel. Nála nem voltak „sztárallűrök”, semmi felesleges nagyzolás vagy misztifikáció, egyszerűen szerette a műlegyezést, az ezzel járó előkészületeket éppúgy, mint az utazást, a kevésbé ismert vizek felfedezését.

Imádta a családját, több alkalommal említette, hogy legnehezebb az egészséges arányt megtalálni a család –munka -szórakozás halmazban, pedig mindegyik feltétele a másik kettőnek.
Szerencsére otthon abszolút támogatásra és követőre talált a horgászataihoz, olyannyira, hogy büszkén emlegette fia fanatizmusát és maximalista hozzáállását a műlegyezéshez.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy ismerhettem, horgászhattam, beszélgethettem vele.

Azt mondják, csak az hal meg, akit elfelejtenek. Szerintem nyugodt lehetek, hogy sokan vagyunk, akik mindig jó érzéssel, tisztelettel gondolunk rá, amikor eszünkbe jut Kóbory Gyula.

Nyugodj Békében, Gyuszi Bácsi!

Mesterházy József

.
.
Gyulát természetesen a vízparton ismertem meg. Vagyis nem csak Gyulát, hanem az egész családját, mert mindenki horgászott. Műléggyel. A kis Gyuszikának persze több bátorsága volt, mint tapasztalata, így csak a szülők közt gázolhatott a vízben, sőt a húzósabb részeken a biztonság kedvéért egy hosszabb kötél-köldökzsinórra lett eresztve. Műlegyes rendezvényeken, horgászat vagy légykötés, tudtuk, a Kóbory család jelentkezése 3 horgászt jelent.
 
A Felső-Tisza volt gyermekkora horgászparadicsoma, ott, ahol a kis Túr siet beléje. A horgászat egész életében végigkísérte, közeli és távoli vizeket fedezett fel barátaival és családjával. Minden horgászmódszerrel elboldogult, de a pergetés lett kedvenc módszere. Szerette az aktív horgászatot és mikor megismerkedett vele, gyorsan beleszeretett a műlegyező horgászat szépségébe.
 
Tapasztalt, ügyes pecás volt, ezért a műlegyező versenyeken is eredményesen horgászott, és nagy örömmel vett részt a műlegyező válogatott felépítésében. Gyula a részvételen túl is támogatott műlegyes témákat, és külső szponzorokat is meg tudott győzni. A 2012-es szlovéniai VB után derült ki, hogy beteg. Az ősz és a tél kezeléssel, a tavasz felépüléssel telt el.  Gyula azt mondta, a család és a barátok támogatása nélkül nem lett volna-e elég ereje mindezt végigcsinálni. Augusztusban már Norvégia északi felében horgásztunk, majd a Balatonban, Tisza tavon, tavasszal csukáztunk, és májusban elmentünk Boszniába, mint mindig…
 
Csodáltam az életörömét. Tudta, hogy a betegsége ki fog újulni, de nem ezzel foglalkozott. Járt rendszeresen kontrollra, és boldogan hívott fel utána, hogy minden rendben van. Igaz, a kontrol előtti napon mindig ideges volt. Azt mondta, ha ismét beteg lesz, vállalja a kezelést, és ha a Jó Isten megsegíti, lesz még egy pár éve. Megélni a fia diplomáját, látni nőni az unokákat, és persze horgászni. Voltunk is sokfele, még többet terveztünk, mintha minden álomra lenne még idő. Vigyázott magára, okosan élt.
 
Aztán az egyik kontrol nem jó értékeket mutatott, kiújult a betegsége. Tudta, ismerte a kezelés minden fájdalmát, de nem volt benne keserűség vagy harag. Hitt az orvosokban, a gyógyszerekben és önmagában. Teltek a hónapok, és ő sikeresen túl lett a kezelés fázisain, decemberben várta még egy utolsó beavatkozás. A kórházból telefonált, hogy minden jól néz ki, már kitűzték a napot, és ha minden a terv szerint megy, akkor januárban kiengedik, áprilisra felépül, és szervezhetjük a májusi kérészrajzáshoz a túrát. 
 
Sajnos el kellett halasztani az utolsó kezelést, mert valami fertőzést kapott egy ú.n. kórházi baktérium törzstől. Kicsit meg voltam szeppenve, mikor mondta, de megnyugtatott, ez előfordul. Csak az gond, hogy ezek a baktériumok szinte minden ismert antibiotikummal szemben ellenállóak. Szóval időbe kerülhet, mire megtalálják az ellenszert. Két hét múlva már nyoma sem volt a baciknak, Gyula átköltözhetett a sterilszobába. Onnan hívott, akkor beszéltem vele utoljára. Nyugodt, szinte vidám hangon mondta, hogy végre ideért, holnap túl van rajta, majd beszélünk, ha ismét jobban lesz. Igazán jó életenergia sugárzott belőle, egyértelmű volt, a felépülése után szép évek várnak rá.
 
Sajnos nem így történt. Talán egy pár baktérium túlélte, a gyulladás visszatért, és az orvosok tehetetlenek voltak. December 24.-én, szentestén, Gyula már nem tudott tovább várni az angyalokra, elment maga hozzájuk.
 
Nyugodjék békében.

 
 
Temetése január 06.-án, szombaton, 13 órától a veszprémi temetőben, József Attila utca 40. szám