Fény az alagút végén

Categoria: 

Korán megjött az őszi hideg. Tavaly ilyenkor még rövid ujjú pólóban kergettük a csukákat, most fázósan húzom fejemre a bélelt dzseki kapucniját.

Csípős északi szél fúj - zokon veszem.
Nyűgös vagyok.

Bár jól kezdődött az évem (kora tavasszal pontyokat nimfáztam itt, majd a pisztrángokkal etettem meg a műhangyáimat - na meg, sikeresen befejeztem a tavalyelőtt bevállalt sulit is), nem lehetek nyugodt. Nem elég, hogy a nyári szezont gipszben töltöttem egy ostoba baleset miatt, és még mindig bicegek; ráadásul a munkahelyemen, a két és fél hónapos kényszerpihenőt (közvetve) "a munka alóli fölmentés"-sel méltányolták . (Magyarán: kirúgtak).

Ezért vagyok most Tárkányban. Próbálom bepótolni a szezonvégből, amit még lehet: csukákat kergetni és kiszellőztetni a zaccot az agyból (nem feltétlenül ebben a sorrendben...).

Miután B. Zolival elintéztük az adminisztrációt és váltottunk néhány szót a tavi aktualitásokról (takarmányhalat telepítettek egy hete a felső tóba...), magamra maradok:

Zoli rohan a dolga után, a kavicsdobáló, zsenge korú droidok meg ilyen hidegben, szerencsére már nem nagyon jönnek ide. Semmi bajom a prüntyögőkkel: apuci- anyuci (satöbbi felmenő), kellene hogy szóljon nekik:
"Ne dobálj édes, kicsi, tündi-bündi, mert ráhozod a frászt a partszélben leselkedő halacskákra... meg az idegbajt, a halacskákra vadászó, halászó bácsira!"
De ők nem teszik. Ha pedig az ember szól helyettük, még nekik áll feljebb ... (Megnézném, hogy ők mit tennének, ha én meg a játszótéren dobálnám a sztrímert, a kicsi Tompikára...)
Szóval, pöttyet sem bánom a magányt...

Negyed nyolckor, a felső tavon kezdek a "goromba" motyóval. A zsineg végén a tavaly már bevált 15cm-s piros/fehér/csili-vili sztrímer.

Piros/fehér/csili-vili hallégy

A taktika a szokásos: a dobható helyeket óvatosan megközelíteni, partszélt fürkészni a "kiállt" halat lesve, majd dobni néhányat, aztán továbbmenni.

Már az ötödik beálláson vagyok túl - a kifolyótól a "fenyves" elejéig, de még látott halam sincs, nemhogy kapásom. Ez nem stimmel! Ősz van, hűvös van, be van borulva, nincs kavicsdobálás, nincs nyüzsgés a parton... Akkor, most meg mi a fene van?

Tovább haladok, miközben kicsit csendesedik a szél - nem borzolja már a felszínt, és ekkor meglátom az okot: a tó közepén, apró kárászok egy nagy rajt alkotva hömpölyögnek, néhány arasszal a felszín alatt ( és persze jóval "lőtávolon" kívül). Hát ezért nem álltak ki a csukák a szélvízbe! A nemrég berakott takarmányhal nem úszott szét, a "sárkányok" meg nem hajlandóak otthagyni a terített asztalt.

Délelőtt tizenegyig párszor körbedobálom a tavat, minden eredmény nélkül, ezért csüggedni kezdek. Ráadásul közben volt egy bő félóra, mikor elérhetetlenül bent, a kishalak között, fröcsögött a víz a rablásoktól. (Úgy nézett ki, mint azokon a tengeri felvételeken, amiken kavargó szardínia-rajokra támadó tonhalakat mutogatnak...) Eszem a kefét rendesen.

A stégen vagyok, mikor messze bent megint egy nagy (nagyon-nagy...) csuka vág a kishalak közé. Elszakad a cérna:
"Tökre elegem van! Elindulok vissza a "gunyhóhoz", a "pehelysúlyú" botért. Majd nimfázok! Vagy szárazzal snecizek! Vagy hazamegyek! Van nekem elég bajom, e nélkül is!"

Mire leérek, kicsit lenyugszom. Eszembe jut, hogy legutóbb (alig néhány hete), ugyanezt az utat csak mankó segítségével, és kb. háromszor ennyi idő alatt tudtam megtenni, több pihenővel... " Igazából, bár még kicsit bicegős, nem is olyan vészes már a bokám!"

Leülök a kis-tó mellett egy padra, kicsit ejtőzni. Betolok két szendvicset. Közben bátortalanul a Nap is előbújik. Lustálkodok. Nézem a vizet, napfény csillan a szelíd fodrokon. Már nem akaródzik feladni. Végül is, csukázni jöttem. Zoli mondta, hogy itt lent is fogtak már csukát... Egyet én is láttam tavasszal... Az kb. 4-5kg-os lehetett... És ide nem került a friss kárászokból...
"Rápróbálok!"

Az egyesületi kisház ("gunyhó") előtt még árnyék van. Ide dobok a léggyel. Egyet. Kettőt. Harmadikra már nem vagyok olyan lelkes... Mielőtt újat dobnék, megjáratom a sztrímert a botspicc alatt. Fenék közelében, jobbra-balra. Emelném a legyet, hogy új dobásra lendítsem, amikor...
A légy mögött megjelenik egy pici világos háromszög, egyik csúcsával a légy felé, a másik kettőn egy-egy izzó szemmel.
"Mi van?! Hiszen ez.."
Azonnal lassítok a mozdulaton, óvatosan egy helyben megtáncoltatom a sztrímert, de a hal fehéren villanva lefordul róla.
Óvatosan felveszem a legyet, és két lendítés után, röviden visszadobom, az elillanó hal irányába. Bár remeg a kezem az izgalomtól, kivárom, amíg az intermed' zsinór a fenékig süllyed. Amikor leér, fölveszem a kontaktot. Kb. 10 cm-t húzok rajta. Kivárok. (Levegőt is alig merek venni!) Megint húzok rajta egy arasznyit . Lassan süllyed vissza a zsinór. Ahol a vizet éri, egy pillanatra megtorpan, majd megremeg. Aztán határozottan oldalra mozdul.
" Még 1 centit! ...Most!!!"

Jobbommal nagyot húzok a zsinóron, balom a botot emeli - akasztásra. A mozdulat kemény ellenállásba ütközik. Megdermed minden, megszűnik a külvilág. Csak a bot-, a zsinór létezik, és az erő a "túloldalon". Eleven erő! Kettőt lüktet a spicc, majd elindul fölfelé. Ismerős izgalom: "Ki ne akadjon!!!" Emelkedik, megpillantom. A felszínen megrázza magát, szétzurbolja a vizet. Még tart a horog. A hal visszatör, rázza a fejét, de a következő emelésre a partig siklik. Kezem hamar megtalálja a(z oly ismerős) fogást a tarkóján.

Fölemelem (izgatott vagyok, mint egy gyerek), kerek a világ, SZÉP AZ ÉLET ("még a sz.ar is rózsaszín"):
MEGFOGTAM AZ ELSŐ MŰLEGYES, (FOGAS MÉRETŰ) SÜLLŐMET!!!

És, hogy hol a fény az alagút végén?
Ott csillan a Napfény, a süllőm pikelyén... Smile

.

Portré

.

Viszlát!

Hozzászólások

Pitti képe

Köszönöm! Smile  

"Jé, ez berreg is?!"

tibolya képe

 Szép volt Pisti!Gratulálok!

 Tibolya László